Egy év házasság. Ma van az első évfordulója annak, hogy az életemet összekötöttem egy Ootorival. Attól fogva nem létezik olyan személy, hogy Fujioka Haruhi, az óta a nevem Ootori Haruhi, Ootori Kyouya hites felesége.

 Pár évvel ezelőtt még a legvadabb álmaimban sem képzeltem volna, hogy én egyszer a belátható jövőben férjhez megyek, főleg nem egy olyan valakihez, mint Kyouya. Nem, azért mert sokszor rideg, és számító. Sokkal inkább azért, mert túlságosan hasonlóak vagyunk. Jó megfigyelők, ambiciózusak, sikeresek és nagyon okosak. Az érzelmek terén azonban nullák.

 Mindkettőnknek egy olyan párra lett volna szükségünk, aki enyhíti kicsit ezt a ridegséget. Aki kiránt minket a szürke hétköznapokból és egy kis vidámságot, és butaságot csepegtet amúgy sivár életünkbe. Egy megfelelő társra, akit nem zavar, ha titkaink vannak, mert megelégszik azzal, amije van. Én és Kyouya nem ilyenek vagyunk.  Tudni akarunk mindent, mert a tudatlanság talaja ingatag, és ha nem vagyunk biztonságos talajon, feszélyezve érezzük magunkat és veszélyesekké válunk.

 Ha lett volna választása, Kyouya biztos nem engem vett volna el, de nem volt. Ahogy nekem sem. Ő fejet hajtott az apja akaratának, akkor utoljára, én pedig megtörtem. Sokáig küzdöttem, kitartottam, de végül vesztettem. Hiába voltam tehetséges él tanuló, az egyetem mellett képtelen voltam munkát találni és anélkül, hogy tudtam volna, óriási adósságba rántottam az apámat. Eladtam magam az Ootori családnak. Kyouya apja, az apósom kifizette az adósságokat és kényelmes életet biztosított az apámnak. Szegény apa, a mai napig nem ismeri a körülményeket.

 Iszonyatosan nehéz volt a jegyesség egy éve, nem azért, mert mind a ketten tisztában voltunk a körülményekkel, hanem mert a barátaink is tisztában voltak velük. Engem szántak, a körülmények áldozatának tekintettek, egyedül Kyouyát hibáztatták, pedig ő éppen annyira ártatlan volt, mint én.

 De az én Kyouyám állta a sarat, egyszer sem lett dühös, soha nem láttam csüggedni vagy haragudni. Tamaki és az ikrek minden sértésére udvarias hűvösséggel válaszolt. És még rám is figyelt, igyekezett könnyebbé tenni számomra a váltást apró meglepetéssekkel és kedvességekkel. Azt hitte, talán még ma is azt hiszi, nem vettem észre. Pedig én tudtam, hogy ő volt az, hogy oly sok dolog mögött az ő keze volt.

 Mégis meglepődtem, nem is, sokkal inkább megrémültem, amikor rájöttem. Beleszerettem az Árnyékkirályba.

-         Mi a terved mára? – kérdezte Kyouya reggeli közben az újságba mélyedve és teáját kortyolgatva, míg fel sem nézett rám és ez fájt, mint mindig.

-         Természetesen az irodában leszek, elő kell készítenem a Sai úgy papírjait.

-         Mikor lesz a tárgyalás?

-         Két hónap múlva – feleltem. A téma előkerülése miatt a nyomrom görcsbe rándult, ha csak ránéztem az ételre elfogott a hányinger. Undorodva toltam el a porcelán tányért magam elől.

-         Haruhi! – érintette meg a kezemet Kyouya. – Remek ügyvéd vagy, tudom, hogy nehéz az ügy, de ismerlek, sikerülni fog! – bizalom és megértés árad a hangjából, és én máris sokkal nyugodtabb vagyok.

-         Bízol bennem? – akaratlanul csúszik ki a kérdés a számon.

-         Jó ügyvéd vagy, ha nem így lenne nem bíztam volna rád az ügyet – nem mondja ki. Hiába bókolt nekem, akkor sem mondta ki. – Ideje indulnom, ma találkozom lesz az egyik beszállítómmal – állt fel az asztaltól. Lehajol és egy rövid csókot nyom az ajkaimra, mint minden reggel. Épp csak egy pillanatra ér össze az ajkuk, mint mindig

Nem szerettem hazudni Kyouyának. Nem azért, mert tudtam előbb utóbb mindig megtudja az igazat. Sokkal inkább azért, mert vágytam arra, hogy bízzon bennem, hazugságokkal pedig nem tudnám ezt elérni.

 Ma nem vettem igénybe sofőrt, de ezen nem lepődtek meg. Sok ilyen furcsa dolog volt, amit a személyzet megszokott már tőlem. Amit tudtam, egyedül intéztem. Eltelhet akárhány év, soha nem fogom megszokni ezt az életet.

 A városba, de nem az irodába mentem, ma csak később kell bemennem. Kyouya ezt nem tudta. Előtte van még valami, amit el kell intéznem. A belvárosból a kertvárosi részbe mentem, távol a tömegtől. Hanamo Magán Klinika állt a cégéren egy apró fehér ház előtt. Elsőre nem mondtam volna meg, hogy egy kórház, de pont ez a jellegtelensége kellett nekem. Az Ootori család összes kórháza hatalmas volt és modern, ez a hely inkább volt hétköznapi.

 Odabent a kép már jobban emlékeztetett egy kórházéra.  Egy közkórházéra, nem az Ootori család klinikáira. Fehér műanyag padló, fehér falak, rikító narancssárga műanyag székek. Itt-ott néhány beteg. Ha Kyouya látta volna!

-         Jó napot kívánok! – léptem a recepciós pulthoz. Kövérkés fiatal nővér lépett hozzám. – A nevem Fujioka Haruhi, időpontom van Dr. Xakihoz – a lánykori nevem adtam meg, ami teljesen ismeretlen és közönséges, nem úgy, mint az Ootori.

-         Igen! A doktor úr már várja – kilépett a pult mögül és kedvesen felkísért. Nem volt sok betege a kórháznak ezért ráértek a betegekkel foglalkozni.

Nem kellett sokat sétálnunk, csak a másodikra mentünk, ahol közvetlenül a lépcső mellett volt Dr. Xaki rendelője. A fehér ajtón, arany táblácskán: Nőgyógyász és szülész felirat volt olvasható. Kopogtattam, az ajtó pedig kinyílt.

 Idős férfi nyitott ajtót, szinte teljesen kopasz és annyira ránca volt, hogy megszámolni sem lehetett. Sötét, apró szemei barátságosan csillogtak, mosolya pedig már fájdalmasan széles volt. Első pillanatra szimpatikus lett nekem.

-         Jó napot, a nevem Fujioka Haruhi – nyújtottam kezet, ahogy beléptem az ajtón, de ide már nem követett a nővérke.

-         Xaki Kain vagyok, örülök a találkozásnak. Ott találja a paravánt, öltözzön át, kérem – mutatott a világos kórterem egyik sarkába.

 Tiszta és rendes hely volt. A falakat apró babák képei borították, a legtöbb már régi volt, de szép számmal akadtak újak is. Hamar rájöttem ezek azoknak a gyerekeknek a fotói, akiket világra segített. Elmosolyodtam ettől a kedves gesztustól. Nem voltak olyan modern gépei, mint Kyouya kórházaiban, de sokkal barátságosabb és családiasabb volt a légkör.

 A manuális vizsgálat szerencsére nagyon gyorsan megvolt. Iszonyatosan kényelmetlen azon az ágyon feküdni. Aztán következett az ultrahang. Kék zselé a hasra, és a pityegő hang. Szerencsére láthattam a képernyőt, de egy szürke pacán kívül mást nem láttam.

- Mióta késik a menstruációja?

- Több mint két hónapja.

- Émelygés?

- Nem túl rendszeresen, de van.

- Reggeli rosszullét?

- Néha.

 Rutinkérdések hangozottak el, amíg az orvosom a képernyőt figyelte. Soha nem voltam ilyen izgatott és soha nem tűnt ennyire hosszúnak egy perc. Egy pillanatra közelebb hajolt a monitorhoz és elkomorodott. Ettől nagyon megijedtem, de azét mosolyogva fordult felém.

-         Gratulálok! Ön állapotos. Ahogy nézem, úgy 9-10 hetes lehet.

Nem tudtam mit mondani. Igazából majdnem száz százalékig biztos voltam benne, hogy ez lesz. De nem éreztem semmit. Miért nem éreztem semmit? Hisz Kyouyával tervezzük már egy ideje a családalapítást.

-         Szeretné hallani a szívverését? – kérdésként teszi fel, de meg sem várja a válaszomat már hallom is a kisbabám szívhangját. Hihetetlenül gyorsan ver, mint valami dob. Álmodozva figyelem a képernyőt.

-         Látja, ez itt a kicsi feje. Itt ez a gerinc az pedig a két pici lába – segít tájékozódni a doktor. Meglepő lelkesedéssel magyaráz. – Nézze, szopja az ujját! – kacag fel. Mély hangja nagyon kellemes volt.

-         Nagyon szép – ennyit tudtam mondani, alig két szót összeszedni. Ahogy néztem a képernyőt, ami felfedte előttem a kisbabámat, ami a hasamban pihent és növekedett, kiszáradt a szám és könnyek futották el a szememet. Megkönnyebbültem, mégsem vagyok annyira érzéketlen. 

-         Szeretné, ha kinyomtatnám? – kérdezte a doktor, amíg letörölte a felesleges krémet a hasamról.

-         Igen – ha a könnyeimen meglepődtem, akkor a hatalmas lelkesedésemen még inkább. – Ha lehet két példányban – jutott eszembe Kyouya. Bár tudom, hogy ő nem az a fajta férfi, akinek a tárcája tele van a családtagjai fényképeivel, mégis akartam, hogy tudja gondoltam rá, és hogy neki is legyen valami emléke az első vizsgálatról, ha már nem hoztam el magammal.

-         Mindent lehet – mosolygott rám az öregúr és már a kezemben is volt a két fekete fehér fotó, amit aztán gyorsan a táskám zsebébe rejtettem. – A következő vizsgálat úgy egy hét múlva esedékes. Addigra megérkezik a vérvizsgálatok eredménye.

-         Doktor úr és mikor lehet megtudni, hogy milyen nemű a baba? – nehezen jött a kérdés a számra.

-         Ha a kicsike úgy akarja akkor talán már legközelebb, megleshetjük – paskolta meg az arcomat, majd kikísért egészen az ajtóig. – Viszont látásra! – köszönt el és már csukódott is az ajtó mögöttem.

 Az irodában, csak lézengtem. Hiába volt rengeteg munkám a tekintetem sokszor siklott a táskám felé, amiben ott lapult a kicsikém első fotója, kezeim pedig, amikor senki nem figyelt maguktól csúsztak a hasamra.

 Most, hogy már itt volt, nagyon akartam ezt a gyereket. Egészségesnek akartam legfőképpen, de tudtam mit várnak el tőlem. Kyouya örököst akar, mindennél jobban. Ő és a legidősebb bátyja új harctérre léptek. Az üzleti világban és manipulálásban a férjem verhetetlen volt, de a sógoromat sem ejtették a fejére. Jó házasságot kötött, meglepően jót. És már két gyerekük van, két fiú. Az öt éves Rei és a három éves Ryou. Kedves gyerekek, okosak és tehetségesek, de igazából aduk a család kezében Kyouya ellen. Az unokák fogják eldönteni a harcot végül a hatalomért. Mert hiába tehetséges Kyouya, nem lehet az övé a cég, ha nem biztosít egy fiút a családnak.

 Nem bírtam sokáig az irodába maradni, de haza sem akartam menni. Összepakoltam pár iratot, fogtam a kézitáskámat és elindultam a kórházba. Egy perc alatt megszületett az elhatározás bennem. El kell mondanom Kyouyának, hogy hamarosan apa lesz, azt akartam, hogy a férjem is részese legyen ennek az örömnek, meg akartam vele osztani életem e fontos pillanatát, hogy onnantól kezdve már a közös életünkhöz tartozzon.

 Út közben senki nem próbált megállítani, vagy észre sem vettem az engem figyelő kollégákat és titkárnőket. Az elmúlt napokban elég sok idegbeteg megnyilvánulásom volt, részben az ügy miatt, részben a bizonytalanság miatt, hogy valóban terhes vagyok-e.