Draco nehéz szívvel hagyta maga mögött Roxfortot. Az évek során érzett biztonság, már nem vette körül, idekint védtelennek és hihetetlenül gyengének érezte magát. Utoljára még visszanézett a kastély ódon falaira és szent esküvel megfogadta, hogy akit eme kastélyban hagyott, õt bármi áron meg fogja keresni, akármerre is vess a sors.
A fiáker némi zötykölõdés után megérkezett Roxmorst-i vasútállomásra, ahol már egy személyvonat várta az utazni vágyókat. Draco összeszedte a csomagjait és felszállt a szerelvényre. Kedvenc zöld köpenyét viselte, aminek a csuklyáját jól a fejébe húzta, nehogy megismerje valaki. Egy üres sötét kupéban helyezkedett el, ahol senki sem zavarta. Elmélkedésre bõvel volt ideje, mivel a Londonig hosszú volt az út. Némi félelmet érzett, de határozottan eldöntötte, nem fog meghátrálni és eléri a célját. A szökését, egy régi emlék hatására tervezte meg.
Körülbelül 6-7 éves lehetett, amikor édesanyjával látogatóba mentek az apai nagymamájához, aki London külvárosában lakott egy hatalmas kúriában. Az volt az utolsó látogatása ott, mivel a nagymama meghalt és a lakatlanul hagyta hátra a régi otthonát. Draco nagyon jól tudta, apja sosem adná el a kúriát, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, de soha nem lakna ott. Szóval ideális búvóhelynek látszott, bár akkor még nem is gondolta volna, hogy mekkorát tévedett ebben.
Miután megérkezett a King’s Cross pályaudvarra, leszedte a csomagjait és az Abszolútra hopponált. Egy félreesõ helyen, ahol senki sem látta, hátizsákot vett elõ a ládájából és belepakolta mindazt, amire szüksége lehet. Könnyebbé varázsolta a zsákot és egy kicsit kissebbé, majd a többi holmiját egy használt árukat árusító üzlet ajtajában hagyta, és elindult. Ekkor vette észre, hogy valamit elfelejtett, kedvenc köpenyén ugyanis rajtahagyta a Malfoy címert. Egy rántással letépte onnan, és ügyesen befoltozta a lyukat, természetesen varázslattal. Nem különösebben érdekelte, hogy a köpenytõl megvált címer egy pocsolyában landolt.
Reggel nyolcig bolyongott az Abszolúton, várva az üzletek nyitását. Elsõ dolga volt a Gringotsba menni, ahol saját széfjébõl kivett némi pénzt és függetlenítette számláját a családétól. Nehogy még azt mondják, hogy a saját családján élõsködik, akiket elhagyott, de természetesen, ami a sajátja volt azzal azt tehetett, amit akart. A nap nagyobb részét kereséssel töltötte és alkonyatkor a nagyszülõi ház felé, vette az irányt.
A környék bizarrnak tûnt, semmiképpen sem olyannak, mint amire emlékezett. Sötét falak, hervadt rózsák a kertben, amik még hirdettek, hogy régen itt volt mindenben élet. Száraz levelekkel volt tele minden, és olyan sivárnak hatott az egész. Elhagyatott, élettelen, meddõ táj - ami az egykoron sugárzó szépségben pompázott-, vette körül a hatalmas épület büszke falait. A régi kúria elvesztette dicsfényét, csupán a magas fekete falak maradtak, ami a múltra emlékeztette Dracot.
A fiú gyanakvással a szemében nézett körül, valami volt az egész helyben, ami cseppet sem tetszett neki. Jó lehet nem várta, hogy a minden olyan legyen, mint gyerekkorában. Úgy döntött, jobb, ha óvatos lesz. Elõvigyázatosságból inkább a hátsó bejáraton ment be. Belül minden lakatlannak tûnt, a használati tárgyakat vastag porréteg fedte és beborított mindent. Semmi nem utalt rá, hogy valami nincs rendben odabent. Draco egyre gyanakvóbb lett, bár a ház állapota nem utalt arra, hogy itt bárki is megfordult volna az elmúlt tíz évben.
Felment az emeletre is szétnézni. Óvatosan felment a lépcsõn, ugyanaz az elhagyatottság fogadta, mint lent. Aztán eszébe jutott, hogy a lépcsõtõl balra nagyapja dolgozószobája nyílik, amit a nagyanyja sosem engedett neki megnézni. Lassan benyitott. A helyiség nem különbözött a többitõl, egy régi íróasztal és polcok foglaltak benne helyet. Az asztalon egy bõrkötéses könyv feküdt, a fiú közelebb ment, majd lesöpörte róla a sok pókhálót.
A borítón egy ezüst, nagyon jól ismert címer rajzolódott ki, majd magától kitárult. A könyv valójában egy album volt tele ismerõs és ismeretlen rokonok mozgó képmásaival. Egy különösen érdekes kép került elé, ami ez a felirat állt „Lucius & Loreen”. Két tizenéves gyerek állt egymás mellett, idõnként egymásra mosolyogtak, majd a lány ravaszul megbökte a még ifjú Luciust, akit ezzel a tettével kergetésre késztett. Draco értetlenül csukta be az albumot, fogalma sem volt kis is lehetett ez a lány.
A táskájába tette az új szerzeményét, majd tovább folytatta a nézegetés. Nagyapjáról sem lehetett éppen azt mondani, hogy nem volt igazi sötét mágus, a polcok tele voltak fekete mágiáról szóló könyvekkel és itt-ott méreggel teli fiolák is díszelegtek. Draco elmerengve bogarászott a kötetek között, majd megakadt a szeme egy különösen érdekesnek tûnõ darabon. A mû címe „A tudás fekete kapuja” volt.
A fiú kihúzta a helyérõl. A meglepetés csak ezek után következett be, a polc egy az egyben eltûnt és egy folyosó bejárata került elõ. Bentrõl fáklyák fénye szûrõdött kifelé. A fiú legnagyobb meglepetésére varázsigéket kántáló társaság hangját vélte hallani. Hirtelen nem tudta mit tegyen, majd a közeledõ léptek zaja kijózanította, nem beszélve egy dübörgõ hangról.
- Ki vagy? Mit keresel itt?
Draco válaszra sem méltattam, hanem jobbnak látta inkább, ha menekülõre fogja a dolgot. Az idegen tovább kiabált utána, majd hívta a többi társát is. A fiú eszeveszett tempóban hagyta el a kúriát, nagy szerencséjére nem bukkantak a nyomára, és biztonságban elérte a hoppnálási övezetet.

***


A Foltozott Üst elõtt bukkant fel ismét, megkönnyebbülve fújta ki magát, nem tudta miért pont ide hoppanált, de hirtelen ez jutott az eszébe. Fejére húzta a csuklyáját és bement a fogadóba, ahol mint mindig, most is érdekes és furcsa emberek lézengtek, bár közel sem olyan sokan, mint nappal. A kocsmáros, Tom egy poharat törölgetett unottan, amikor Draco megállt elõtte.
- Miben segíthetek az úrnak?- kérdezte álmatag hangon.
- Szobát szeretnék kivenni.
- Szabad a nevét?
- Tessék- szólt Draco elmélázva.
- Hogy hívják?
- Engem?
- Igen magát.
- Hát… öö… Ryan Horston- mondta az elsõ nevet, ami eszébe jutott, a név egyébként egy régi barátjáé volt, akit már évek óta nem látott.
- Rendben Mr Horston a szobája a 178-as és a második emeleten van. Elkísérjem, vagy megtalálja egyedül is?
- Köszönöm menni fog, egyedül is megtalálom - mondta Draco.- Jó éjszakát!
- Magának is.
Nem kellett olyan sokáig keresgetnie a szobát, mert már egyszer szállt meg 178-as számú szobában és nem egyedül, de az egy másik történet. Itt végre biztonságban érezte magát. Fáradtan dõlt végig az ágyon. Másik tervet kellett kieszelnie, ha meg akar apja elõl szökni, aki valószínûleg, már értesült róla, hogy a fiam járt a kúriában.
Tudta nagyon jól, hogy csak apja engedélyével szállhatták meg a kastélyt, a különös, kántáló banda. A legnagyobb probléma az volt, hogy fogalma sem volt róla hova menjen. Aztán szétnézett a szobában. A berendezés egyszerû és otthonos volt. Barátságos tûz pattogott a kandallóban, s a belõle kiszûrõdõ fény adott némi világosságot a szobában. Draco a karmazsin piros lángok vidám táncát figyelte. Tanácstalan volt és nagyon hiányzott neki a régi élete. De tudta, hogy nem fordulhat vissza. Hátrasimította szõke tincseit.
Hirtelen eszébe jutott a könyv, amit a nagy sietségben magával hozott. Felkelt az ágyból és az asztalhoz sietett, kinyitotta az érdekesnek tûnõ olvasmányt. Ám nem is sejtette, milyen hasznos dolgot csent el nagyapja dolgozószobájából. Térképek, varázsigés papírok, feljegyzések, bájitalreceptek, és ki tudja még mi nem hullott ki hirtelen az asztalra. Draco azt sem tudta, mit nézzen meg elõször, csak állt ott papírokkal befedve.
Mikor túltette magát a pillanatnyi ámulton, nagyjából összeszedte a tekercseket és pergamenlapokat, majd találomra kiválasztott egyet a sok közült. A pergamen magától hajtódott ki az asztalon és egy ezüst szál indult el rajta. A szál hirtelen megállt és egy ezüst csillag rajzolódott ki. Alatta pedig ismerõs kézírással, feltûnt a hely neve: Isilgar. De az írás nem fejezõdött be, hanem folytatódott, hamarosan ez áll a papíron „Menedékhely”. Draco fejében egyre másra keveregtek a gondolatok jobbra-balra, nem tudta hihet-e a térképnek, és ha csapda?
Aztán valami érdekes dolog történt, mintha egy nõ hangját hallotta volna a fejében. „Bízz bennem!”- suttogta. A fiú szívét átjárta a béke és tényleg azt érezte, ez nem csapda, hanem lehetõség, hogy szabad lehessen, és ne találjanak rá. Döntésre jutott, el fog menni oda.
A fáradtság erõt vett rajta, majd lassan elnehezültek a szemei, aztán az ágyába dõlt és mély álomba merült.

„Az este lassan leveti ruháit,
miket a vén fák karja tart alul;
nézel: s a táj elõtted ketté válik,
ez égbe lendül, az mélységbe hull.
S magad maradsz: egészen egyiké sem,
nem oly sötét, mint ez a néma ház,
s nem úgy az öröklét igézetében,
mint esti csillag, mely az égre hág.
S veled marad (szó szét nem fejti ezt)
bús életed, mely érik égig érõn,
míg néha korlátoltan, néha értõn,
hol kõ lesz benned, hol meg égitest.”
(R.M Rilke: Este)



***


Másnap reggel Draco kipihenten ébredt, az álmosság szikrája sem mutatkozott rajta. Mondhatnák új erõre kapott. Miután mindenét összeszedte, nekivágott az ismeretlennek. Bár nem volt éppen könnyû dolga. Hoppanálással próbálkozott elõször, de ezzel nem jutott sokra. Valamilyen oknál fogva, egy láthatatlan erõ nem engedte, hogy közvetlenül a célhoz érkezzen. De nagyon örült neki, hogy az út felét nem kell gyalog megtennie. Két napon át, bolyongott az erõben, de úgy érezte nem is halad semmit. Elhagyatott helyeken táborozott, nehogy valaki a nyomára bukkanjon.
Nagyapja térképe viszont elég hasznos volt számára, többször is kikerült olyan dolgokat, amin egyedül, segítség nélkül nem tudott volna véghez vinni. Veszélyes környéken járt, minden tele volt mérgezõ növénnyel és varázslényekkel, amik nem a kedvességükrõl voltak híresek. Minden egyes lépésére ügyelnie kellett, és néhol a sûrû növényzet lassította is.
Valami furcsa dolgot érzett: valaki követi, ami az erdõ ezen a szakaszán szinte lehetetlennek tûnt. A második bolyongással töltött napja után egy tisztavizû forrás partján táborozott le. Mivel már nagyon régóta az erdõ mélyén járt, ezért megkockáztatta, hogy tüzet gyújt. Elmélázva ült le a tûz mellé.
Felrémlett elõtte Hermione arca és szíve nagyot dobbant. Üressége érzett ott belül, mérhetetlen nagy ûrt, amit nem tud betölteni semmivel. Nem igazságos. Az nem lehet, hogy ennyi jutott, neki néhány csók és maroknyi kellemes emlék, majd jött a búcsú és a kétségek. Draco nem akart a legrosszabbra gondolni és ezt megakadályozandó lépéseket kellett alkalmaznia.
Elõvette a fotóalbumot, és újra nézegetni kezdte. Látott néhány képet saját magáról és apjáról, amin nevetve hajkurásszák egymást, és az édesanyjáról, aki csak mosolyogva megcsóválja a fejét. Hova tûntek ezek a percek?- tette fel jogosan a kérdést. Valami nem volt rendjén, ennek nem így kellett volna alakulnia, de ezen nem szabad rágódia. Inkább lapozott egyet és újra szembetalálta magát azzal a képpel, amit már a kúriában is látott.
Hiába törte a fejét mégsem emlékezett, hogy látta már ezt a nõt, de volt valami az arcában, ami nagyon is ismerõsnek tûnt. Igen, nagyon is hasonlít az apjára ez nem vitás. Az elmélkedést valamiféle zaj, a bokrok közül, szakította meg. Elõkapta a pálcáját és eloltotta a tüzet. Lassan egy közeli fához hátrált és fülelt. Félelmet érzett, de igyekezett nyugodt maradni. Hideg fejjel kell felkészülni a támadásra. Összeráncolta a homlokát és még erõsebben szorította varázspálcáját.
A zaj forrása egyre közeledett, szíve egyre hevesebben dobogott, majd hátrálni kezdett. A vér is meghûlt benne, amikor meleg leheletet érzett a nyakában, szemei meredten nézetek elõre. Draco erõt vett magán és megfordult.
Furcsakinézetû lószerûség nézett vissza rá, majd az állat teljesen váratlanul végignyalta a fiú arcát, aki ennek természetesen nagyon örült. Bár meg kell hagyni, tényleg örült, hogy nem egy halálfaló állt mögötte. Nevetve megsimogatta a varázslényt, majd hátrébb lépdelt, hogy ki tudjon jönni a tisztásra. Draco végre teljesen szemügyre tudta venni a lényt.
Egy tame állt elõtte, ami a Földön élõ legcsodálatosabb lények egyike. Fekete színû szõrzete csillogott, bár nem volt a közelben semmiféle fényforrás, és a hold sem világított. Mint az unikornisnak, a taménak is ezüstszínû szarva volt, ami most derengette a sötétben. A pegazuséhoz hasonló szárnyai voltak, amiket most behúzva tartott. A fiúnak eszébe jutott, hogy már olvasott valamikor ezekrõl a lényekrõl.
Nagyon ritkák, kitûnõen repülnek, és olyan gyorsan futnak, akár a szél. Csak jó szándékú embert engednek a hátukra ülni. Draconak egy mese is felrémlett: amikor kicsi volt és nem tudott elaludni apja mesélte neki, hogy ült egy tame hátán. De ezt már teljesen képtelennek gondolta, mivel Lucius Malfoy nem az a jótét lélek, akit egy varázslény a hátán hordozna. Hiszen, hogy lehet egy ember jó, ha gyilkol válogatás nélkül és a saját fiát is, erre akarja kényszeríteni. A tame megböködte Dracot az orrával.
- Azt akarod, hogy üljek fel a hátadra?- kérdezte.
A tame hevesen bólogatott. Most vagy soha, vett erõt magán a fiú és felült a varázslény hátára. A tame sem volt rest rögtön futni kezdett. Draco még soha életében nem száguldott ilyen gyorsan. Erõsen meg kellet kapaszkodni az állat nyakában, nehogy a légáramlatok lesodorják.
Becsukta a szemét és rátette a fejét a tame nyakára. Különös nyugalom szállta meg ekkor, szinte hallani vélte a tame szívverését és a sajátját, egyszerre verni. Biztonság érzése kerítette a hatalmába. Feje kitisztult, és nem létezett számára a külvilág, csupán a száguldás a különös teremtménnyel.
Aztán az õrjítõ tempó lassult és végül az állat megállt. A fiú lassan kinyitotta a szemét. Már nem az erdõben volt, hanem egy tisztáson, amin egy patakocska folyt végig. Az egész hely a holdfényben fürdött és érezni lehetett, hogy mindenben mélyen beleitatódott mágia teszi még varázslatosabbá az egész helyet. Idilli meseszerû hely, ahol a fáradt földi halandó megpihenhet, s szinte megáll körülötte az idõ. Draco csodálkozó gyerekként nézett körül, s hallgatta a tündérek halk énekét.
Egy nõt pillantott meg, akit fényes derengés vett körül és megannyi tündöklõ pontocska, amik bolygók miniatûr másaként köröztek körülötte. Éppen valamiféle fonalat engedett szállni a szélben, amik engedelmeskedve a fuvallatnak messze ellibegtek a csillagos ég felé. Volt a hölgyben és az egész helyben valami ismerõs Draco számára. Nem tudta mi, de ez nem is volt fontos.
- Üdvözöllek Draco Malfoy!- szólt mosolyogva a hölgy- Lady Nessana vagyok.
- Üdvözöllek Lady! - hajtotta meg a fejét Draco.
- Tudom, mire gondolsz, de ha jobban körülnézel az emlékeid között, rá fogsz jönni, ki vagyok. Most pedig gyere utánam.
A fiú nem szólt semmit, csak követte a hölgyet a kunyhóba. Kicsi otthonos helyiség volt, ahova belépett. Furcsa fény töltötte be az egészet.
- Itt nem fognak rád találni a halálfalók - szólt Lady Nessana.
- Ezt meg honnan…-kezdte meglepõdve Draco, aki eddig is csodálkozott, vajon honnan tudja a hölgy a nevét.
- Én sok mindent tudok, amirõl te még hírbõl sem hallottál. De most nem ezért vagy itt. A Sárkányoknak újra együtt kell lennie. Négy már együtt van, hiányzik a többi, te is oda fogsz menni. Lesz olyan is, akit nektek kell megkeresni. Egy idõre itt kell, maradnod, majd te is elindulsz Darkness Fallsba. Szükség van rád és nem a halálfalók oldalán. Bár ezzel látom te is tisztában vagy.
Draco csak némán bólintott, most már világos volt minden számára. Az álom valóság és neki nagyobb feladata van, mint azt hitte volna.

***


Draco négy napig tartózkodott Isilgarban. Érdeklõdve figyelte meg az egész környéket. Itt annyira más volt minden, egyszerre békés és harmonikus. Itt soha nem kelt fel a nap, csupán a telihold fénylett és megannyi csillag fent az égen. A holdfényben tündérkék táncoltak és nevetgéltek. A szél pedig fülbemászó dallamot hozott magával. A fiú úgy érezte, egész életét képes lenne itt leélni, de valami mindig meggyõzte róla, hogy nem itt van rá szükség, és az indulásának pillanata közeledik.
A negyedik nap egy vendég érkezett Isilgarba. Nessana ezen a napon, Dracot is magához hívta, mondván szembe kell néznie valakivel. Draconak fogalma sem volt róla miért mondta ezt a hölgy, de nem mondott ellent. Mikor belépett a kunyhóba, egy hosszú szõke hajú férfit pillantott meg, aki nem volt más, mint tulajdon édesapja, akivel nem éppen találkozni akart, hanem jó messzire eltûnni a szeme elõl. Lucius megfordult és dühtõl villogó szemekkel nézett fiára.
- Fiam – biccentett felé, modora ugyanolyan volt, mint mindig, hideg és kimért.
- Apám - szólt a fia is ugyanezzel a ridegséggel a hangjában.
- Köszönöm Lucius, hogy eljöttél - törte meg a gyilkos szemkontaktust a két fél között a Lady sejtelmes hangjával, amibõl áradt a melegség.
- Ez csak természetes. A szökevény fiamért jöttem, nem másért.
- Miért?
- Tudod te azt nagyon jól!- mondta, majd folytatta- Hogy képzeled, hogy megszöksz elõlem és ez még csak hagyján, még a Nagyurat is megsérteted ezzel. Mivel magyarázod ezt?
- Nem akarok halálfaló lenni!- mondta határozottan és tömören.
- Szégyent hozol a családunkra és veszélybe sodrod magam.
- Akkor sem leszek Voldemort talpnyalója, még ha erõszakkal akarsz is rá kényszeríteni.
- Vigyázz a szádra, és ne merd még egyszer kimondani a Nagyúr nevét!
- Nem félek tõle, nem vagyok a szolgája, és úgy hívom, ahogy akarom.
- Nem beszélhetsz így velem, az apád vagyok, és én mondom meg, mit tehetsz, mit nem. Taknyos kölyök!- mondta magából kikelve Lucius.
- Mindig beleszóltál az életembe, de most én döntök- Dracot elöntötte a düh, még soha nem érezte így magát. Az évek során összegyûlt feszültséget és a felgyülemlett mérget, mint egy felbõszült kígyó úgy köpte ki - Nem leszek halálfaló!
Lucius elõször meredten nézett a fiára, majd megszólalt:
- Az ellenségem akarsz lenni? Esélyt akarsz adni, hogy megölhesselek? Az apád vagyok és szeretlek. Mindig a legjobbat akartam neked és most is azt akarom. Hát nem veszed észre?
- Te a család érdekeit nézed. Nekem semmilyen tekintetben nem lesz jó, ha beállok a gyilkosok közé.
- Most már elég legyen! - szól közbe Lady Nessana- Lucius eljött az idõ.
Draco bár nem tudta a Lady mire céloz, lélegzetvisszafojtva várta a következményeket. Lucius nagyon is értette a célzást, kelletlenül, de megadóan bólintott. Fejében visszhangot vert az évekkel ezelõtt hallott jóslat szavai, amik elõre sejtették ezt a pillanatot. Nem tehetett semmit, de fájó szívvel fejet hajtott fia akarata felett. Nem volt benne biztos, hogy fiának jó helye lesz ott, ahova menni akar. Tudta, hogy már nem foghatja fia kezét, nem lehet mellette, ha szüksége lenne rá. Hogy bocsáthatná útjára? Hiszen fiatal még, esetlen, szárnyai csak most tanulják meg, hogyan kell repülni. Lucius Lady Nessana szemébe nézett, aki megrázta a fejét. Az idõsebbik Malfoy mély levegõt vett.
- A te életed fiam- mondta konokul, majd megfordult és kisétált a kunyhóból.
Lucius Malfoy alakját elnyelte a sötét éjszaka és Draco nem talált a nyomára, amikor utána ment. Nem tudta, mégis mit mondhatna még neki ezek után, de sok mindent világosabban látott, mint eddig bármikor. Ebben a percben jött rá, hogy apja nem csak önzésbõl, nevelte olyan keményen, sarkallta érzelemmentességre és tanította sötét átkokra. Lucius csupán a fiát féltette, mivel nagyon is jól tudta milyen egy halálfaló, hiszen saját maga is az volt és úgy gondolta Draco nagyobb biztonságban van velük, mint ellenük. De Draco tervei egészen mások voltak, már döntött, és döntése véglegesnek bizonyult.

***


Kora reggel Draco madárcsicsergésre ébredt és megdöbbenve vette észre, hogy már nem Isilgarban van, hanem egy tisztáson, de hogy merre, azt nem tudta. Az ölében egy smaragdzöld színû talár pihent, amin kopott pergamenlap hevert. A fiú ránézett a lapra, amire kék tintával vonalak rajzolódtak ki rajta, majd egy térkép tûnt fel. Aztán egy zöld vonal indult el arról a pontról, ahol éppen õ ült. A fiú figyelmesen tanulmányozta a ruhadarabot is és nem talált rajta semmi kivetnivalót. Felvette a talárt, ami szép darab volt, pont a mérete, elegáns és finom anyagú.
Aztán furcsa dolog történt, Draco emelkedni kezdett. A talár csuklyája a fejére csapódott és a fiúnak meglepõdésre sem volt ideje, már szédítõ sebességgel száguldani kezdett a fák között. Próbálta megállítani magát, de a makacs ruhadarab nem engedelmeskedett neki. Csak repkedett össze-vissza, és néha csak egy hajszál választotta el tõle, hogy nekicsapódjon egy jókora fának. Még néhány percnyi utazás után, a fiú szerencsésen földet ért. Bár õ ezt máshogy képzelete. Erõs fájdalmat érzett a jobb vállában, megvizsgálta, és megállapított ez bizony kificamodott.
- Már csak ez hiányzott!- mondta mérgesen és még hozzáfûzött néhány nyomdafestéket nem tûrõ szót.
Aztán zajt hallott a közelbõl, sietve egy fa mögé rejtõzött és csendben várt. Aztán két, Draco korabeli fiú tûnt fel a tisztáson. Az egyiknek rövid szõke haja, a másiknak fekete haja volt, de nagyon hasonlítottak egymásra. Draco úgy vélte a feketehajú fiú valamivel idõsebb lehetett a másiknál. A két fiú éppen beszélgetést folytatott egymással.
- Már megint megátkozott- szólt a szõke mérgesen.
- Leslie, Leslie- csóválta meg a fejét a másik fiú - Na most vajon miért?
- Azt én meg honnan tudjam?
- Talán azért tette, mert már megint szemtelen voltál.
- Nem, én csak megkérdeztem, hogy milyen hosszúra nõ a foga, ha vért akar inni - mondta ártatlanul.
- Te nem vagy normális! Reménytelen eset vagy!- mondta lesajnáló hangon- Hogy kérdezhetsz ilyen nagy marhaságot? Fõleg ha az illetõ félvámpír és a tetejében még nõ is.
- Tudom Tristen, igazad van.
- Persze -mondta Tristen- Most igazat adsz nekem, de tanulni nem tanulsz a hibáidból. Nem kellett volna otthagynod a sulit, akkor talán benõtt volna a fejed lágya. És akkor talán Shannon sem átkozna meg, és nem siránkoznál itt nekem.
- Megváltozom bátyó, ígérem. És ha megkérdetlek, ne hozd elõ azt a nyavalyás iskolát. Elég anyától is ezt hallani.
- Valaki tartsa, meg az eget, mert ránk szakad! Megváltozol? Te? Anyának igaza van, felelõtlen vagy és én hozzáteszem ostoba is- mondta gúnyosan a fiú. De a figyelme, már nem rosszcsont öcsikéjén jár, hanem a nagy tölgyfa mögött lapuló alakon.
Tristen intett Leslienek, hogy kövesse. Draco kinézett a tisztásra, de a két fiú már nem volt ott, hanem már elõtte álltak.
- Ki vagy? Besúgó, útonálló, sötét varázsló, tömeggyilkos?- hadarta Leslie.
- Egyik sem- mondta Draco.
- Megsebesültél- szólt Tristen, belefojtva Lesliebe a további felesleges kérdéseket- Gyere velünk és segítünk neked! A bemutatkozás ráér késõbb is.
Leslie megadóan bólintott, majd segített felállni Draconak, és elindultak egy sötét ösvényen, amit gyakorlatlan szem nem is vett volna észre. Már vagy fél órája bolyongtak, Draconak már kétségei támadtak, hogy a fiúk nem is tudják, merre kell menni, de inkább rájuk bízta a magát. Egy szomorúfûz mellett mentek el, aminek öles törzsén egy megkopott táblán „Darkness Falls” név díszelgett. „Á szóval ez az a hely, ahova Lady Nessana küldött”- gondolta magába Draco
Jobban megnézte a fiúkat és beugrottak, neki az arcok. Õk is ott voltak akkor, amikor megigézték a sárkányt. Megérkeztek a faluba, ami hangulatos és barátságos volt, tele középkorias jelleggel épített házakkal. Draco és a két fiú a Repülõ Sárkány nevû fogadó felé vezették az irányt. Bentrõl a fiúknál alacsonyabb ezüst szõke hajú nõ lépett ki eléjük, dühös arckifejezéssel, amit elsõsorban Leslienek tartogatott.
- Már megint merre bóklásztatok? Egy órája eltûntetek és nem is szóltatok, hogy elmentek- hadarta mérgesen, de közben észre sem vette a két fia mellett álló Dracot, aki megint egy érdekes következtetésre jutott.
- De mama találtunk egy sebesült fiút…-kezdte Leslie.
- Most meg ezzel jössz? Hát nem szégyelled magad? A múltkor egy véla, aztán kobold, sebesült unikornis és még kitudja mi. Ennél már csak az volt jobb, amikor elmondtad, miért hagytad abba a sulit. Még, hogy az iskola gátolja a szellemi fejlõdésedet…- az asszony folytatta volna szóáradatot, de Tristen közbevágott.
- Bármilyen hihetetlen is anya, de igazat mond. Itt áll mellettem a sebesült.
A nõ egy kicsit oldalra fordult. Mély levegõt vette és próbált megfeledkezni fia bûneirõl, és Dracora figyelni.
- Ne haragudj az elõbbi kirohanásomért, de a fiam az õrületbe kerget - mondta, majd hirtelen elhallgatott és meredten nézett az ifjabb Malfoyra- Lucius te vagy?- kérdezte halkan, kiváltva a kis társaságból a megdöbbenést.
- Nem Lucius vagyok, hanem a fia Draco- mondta a fiú, aki már biztos volt benne, hogy megtalálta azt, aki apjával volt lefényképezve.
- Oh hát, persze- mosolyodott el a nõ- Lucius sokkal idõsebb, de megszólalásig hasonlítasz a bátyámra, le sem tagadhatná, hogy a fia vagy.
- A bátyja?- kérdezte hitetlenül a fiú.
- Nem tudtam, hogy nem mondták el neked. Loreen Malfoy vagyok, apád és én testvérek vagyunk. De majd a többit bent megbeszéljük. Gyere be, és rendbe hozom a karod. Leslie drágám, kérlek, vágd fel a fát.
- Rendben mama.
- De varázslat nélkül!
- De mama.
- Ne feleselj velem! Ha nem jársz iskolába, legalább vegyem valami hasznodat.
- Igen mama.
Tristen gúnyos mosolyra húzta a száját és a magába füstölgõ Leslie láttán. A fiú csak megforgatta a szemét és nagyot sóhajtott, megfogta az ajtó mellé támasztott fejszét, majd elindult, hogy teljesítse anyja parancsát.
- Haszontalan gyerek- mondta Loreen- Kire üthetett?
Azzal bement a fogadóba, a két Leslien nevetõ fiúval együtt. Leültette a sebesültet a székre. Loreen parancsot adott ki, hogy Draco szabaduljon meg a talárjától és az ingétõl. Mikor mindez megtörtént, Tristen észrevette a tetoválásszerû sárkányt. Szeme kerekre tágult, majd anyjára nézett, aki szemlátomást észre sem vett semmit. Loreen legyintett egyet a pálcájával és a fiú jobb válla a helyére került. A fiú rezzenéstelen arccal tûrte a kezelést.
- Te is sárkány vagy,- szólalt meg Tristen- már emlékszem rád.
- Én is rád – bólintott Draco.
- Most már kezdünk egyre többen lenni. Te vagy a héten az ötödik. Bár Leslie már elõbb itt volt. Ha jól emlékszem téged választott ki a sárkány.
- Igen, de ennek mi a jelentõsége?
- Semmi- mondta Tristen- Te vagy a vezetõnk, csak úgy mellesleg
- Én?- kérdezte hitetlenül.
- Igen.
- Jól van fiúk, majd késõbb folytatjátok. Most beszélnem kell Dracoval- mondta Loreen a fiának.
- Majd késõbb folyatjuk - mondta Tristen és távozott a szobából.
- Mesélj, hogy van a testvérem, már évek óta nem láttam.
- Hát meg van - mondta a fiú semmi lelkesedés nélkül. Loreen csak széles mosollyal nézett rá.
- Áh még mindig nehéz a természete. Rettentõen makacs, arrogáns és azt hiszi mindig neki van igaza- erre Draco is elmosolyodott- Látom nem mondtam ezzel újat.
- Nem mondta egy szóval sem soha, hogy van testvére.
- Miért volt mindez? Mert szégyent hoztam a családra. Olyan emberhez mentem feleségül, aki nem volt méltó a családhoz. Kitagadtak, de a mikor a férjemet Solan MacNamarat meggyilkolták és megtudták, hogy várandós vagyok, visszafogadtak. Furcsa egy család? Aztán amikor Leslie megszületett, megkapta a Malfoy nevet, és ezt, mint egy nagy kegyet kellett volna felfognom.
- Loreen néni, kérdezhetek?
- Persze drágám mondjad csak.
- Hogy kerültetek ide?- Draco megpróbál egy kicsit közvetlenebb lenni, mivel mégis csak a nagynénjérõl van szó.
- Mikor magamhoz vettem Tristent, a férjem gyermekét, akinek az édesanyja belehalt a szülésbe, felbõszítettem az egész Malfoy családot. Egyik éjszaka fogtam a két gyereket és Dumbledore segítségével, ide jöttem. Azóta itt élek. Most mesélj te is!
- Röviden annyit, hogy frissen végeztem Roxfortban és megszöktem apa elõl. Halálfalót akar belõlem csinálni, de ezt nem akarom.
- Értem. Dicséretes, hogy nem akarsz ahhoz a rémes bandához tartozni. Most Lucius mérges rád ugye?
- Pontosan. Már beszéltem vele és úgy tûnik, megértette, hogy ez az én életem.
- Járd a saját utad ez most a legfontosabb. Nem muszáj, hogy mindenki halálfaló legyen a családban. Na, de most menj és nézz körül.
- Jó rendben- mondta Draco, felvette az igét és a talárját és kiment a fogadóból.

***

Draco a ház mögé sietett, ahol Leslie éppen a fát vágta, több nevetgélõ társaságában. Szegény fiú már nagyon unta, hogy kamatostul megfizet bûneiért, de anyjának nem mert ellent mondani.
- Csak magadnak köszönheted ezt – nevetett egy hosszú feketehajú lány- Te ki vagy?- kérdezte a szembejövõtõl.
- Sziasztok- köszönt -Draco Malfoy.
- Shannon O’Reily- mutatkozott be a lány.
- Már megint egy Malfoy- szólt egy fiú, aki az árnyékban ült- Remélem te nem vagy akkora balfácán, mint Leslie. Colin O’Reily- nyújtott kezet Draconak.
- Hé nem is vagyok balfácán - mondta a sértett és lesújtott egy hatalmasat a fejszével.
- Te csak hallgass, mert ha még egyszer ilyen nagy hülyeséget kérdezel a húgomtól, azt megbánod.
- Mert mit tudnál te ellenem elkövetni?
- Esetleg kiszívom a véred.
- Csak tessék, ha teljes értékû vámpírrá akarsz válni csak rajta.
- A húgomért mindent.
- Colin fog vissza magad! - mondta Shannon.
- Te is Leslie! – szólt Tristen.
- Szóval te is megszöktél?- kérdezte Dracotól Colin.
- Honnan tudod, hogy…
- Oh én és a húgom különleges félvámpírok vagyunk. Megvan bennünk az összes képesség, amivel egy tisztavérû vámpír is bír, sõt több más elõnnyel is bírunk, például varázserõ és fényben járás. Ezzel csak azt karom mondani, hogy minden hallottam, amit bent beszélgettetek.
- Minden világos. Csak egyet nem értek. Úgy tudtam egy vámpírnak nem, lehet gyereke, és testvéreket nem tesznek vámpírrá. Akkor hogy lehettek testvérek? - mondta Draco.
- Ez nem teljesen igaz, mármint, hogy egy vámpírnak nem lehet gyereke - mondta Shannon- Minden ezredik évben születik egy, és neki lehetnek gyerekei, de csak varázserõvel bíró asszonytól.
- Értem.
- Amúgy egy cipõben járunk - mondta Colin Draconak- A mi apánk is nehéz eset, még akkor is, ha csak eset jön elõ. Azt akarja, hogy legyünk mi is teljesen vámpírok.
- De mi ezt nem akarjuk- szólt a lány.
- Megértem.
- Na jó most elég az érzelgõsségbõl, mert meg kell beszélnünk, hogy mikor indulunk a többiek felkutatására - mondta Leslie.
- Végre valami értelmeset is hallok tõled- mondta Shannon epésen.
- Szerintem, váljunk szét,- mondta Draco- talán, így hamarabb megtaláljuk õket
- Malfoy és O’Reily csapat- mondta Shannon.
- Én nem vagyok Malfoy, se O’Reily. Én MacNamara vagyok - mondta Tristen.
- De elég közeli rokonságban állsz Leslivel, szóval nincs probléma- érvelt a lány.
- Hidd el haver, nem irigyellek- szólt Colin és tettetett együttérzéssel, megveregette Tristen hátát.
- Most már le lehet szállni rólam - mondta Leslie.
- Akkor mikor indulunk?- kérdezte Draco, hogy elterelje a szót a helyes irányba, mert ha így folytatják soha az életben nem fognak rátalálni a többiekre.
- Holnap kora reggel- mondta Colin elszántan.
- Leslie felvágtad már a fát?- kiabált ki Loreen az ajtón.
- Igen mama.
- Akkor légy olyan drága és hozd be.
- Máris mama.
A többiek eközben jobbra-balra dõltek a nevetéstõl. Nagyon élveztél Leslie szenvedõ arcát látni, és kajánul megmosolyogni.
- Már egy hónapja ez megy - súgta Colin Draconak- Loreen mindenféle házimunkát végezetet Leslievel , mert otthagyat a sulit. A legjobb a mosogatás lesz.
- Miért hagyta ott a sulit?
- Mert már nem bírta, tudod a pálca nélküli varázslás nehéz ügy.
- Sárkánykák gyertek enni, mert kész az ebéd- szólt Loreen ismét.
- Megyünk Loreen néni.
- Leslie drágám teríts meg, kérlek!
- Rendben mama -mondta a fiú megadóan - Remélem, hamar eljön a holnap!- sóhajtozott.
- Mondtál valamit?- kérdezte a kedves mama.
- Semmit.
- Helyes- mosolygott az asszony.
Aztán a többiek leültek az asztalhoz és nem titkolt mosollyal nézetek a háziasan serénykedõ Lesliere, aki már vagy ezerszer megbánta, hogy abba hagyta a tanulmányait.