Március

Lágyan susogott a tavaszi szél. Langyos melegével felébresztette az alvó természetet. Végre vége lett a zord télnek, minden üdébb és elevenebb lett. A madarak csiripeltek, és virágzó fák illatát vitte magával a kósza szellõ. Hermione éppen a kerti padon ült a nagy cseresznyefa alatt. Emlékeibe merülve nézte a kezében lévõ könyvet, de már régóta nem lapozott benne, ráadásul fordítva is tartotta.
Sok-sok dolog jutott az eszébe. Visszagondolt a hármas esküvõre és az emlék hatására egy mosoly jelent meg az arcán. Ezt a napot élete egyik legszebb napjának tartotta, csak azt sajnálta, hogy szülei nem lehettek vele, és nem osztozhattak vele az örömben, amit akkor érzett.
Hermione tovább folytatta a merengést. A következõ emlékezetes esemény, a karácsony rémlett fel elõtte, amit talán a Potter házaspárnak volt a legszebb, mert Ashley büszkén bejelentette, hogy nem sokára bõvül a család. Az ünnepet semmi sem árnyékolhatta be. Furcsa módon a halálfalók sem garázdálkodtak, így minden békés és nyugodt volt. Mindannyian tudták, hogy mindez nem fog sokáig tartani, de igyekezetek kiélvezni a hátralévõ idõt és elraktározni minden boldog percet.
Mint kiderült nem csak Harryékhez köszönt be hamarosan a gólya, hanem Ginnyékhez is. Leslie leesett állal fogadta a hírt, és hozzá kell tennünk némi pánikkal, de azért nagyon örült neki. Loreent nap boldogsággal töltötte el a kicsi érkezésének híre. Tristen tettetett sopánkodással nehezményezte, hogy a drága öcsikéje ilyen hamar nagybácsit csinál belõle, hisz õ még nagyon fiatal ehhez. De természetesen a vicces kedvében lévõ báty sem maradt ki az örvendezõ társaságból.
A leendõ apuka, miután persze elmúlt róla a pillanatnyi pánik, rögtön felkérte Piton professzort nagypapának, mondván neki már van tapasztalata az ilyesmiben. De Perselus bácsi nem méltatta semmiféle válaszra a vigyorgó Lesliet. Sõt még jobban beletemetkezett a Reggeli Próféta aznapi számába, tudomást sem véve a kuncogó társaságról.
Közeledvén a tavaszhoz egyre izgalmasabb lett a helyzet a Black kúria falai között. Ugyanis néhány várandós kismama már nagyon közeledett a szüléshez. Az elsõ apróság érkezése február elején történt. Moira és Aidrian egy gyönyörû kislánynak örülhettek. A csöppségnek a Vittoria nevet adták, és mindenki egybehangzó véleménye szerint egy igazi kis angyalka. Szõke haját édesanyjától örökölte, zöld szemeit pedig az édesapjától.
Ne sokkal a kicsi születése után, Moira felkereste Hermionét, és egy óriási felelõséggel járó dologra kérte meg õt. A közeledõ háború kiszámíthatatlan végeredménnyel kecsegtetett, így mindenki biztonságban szerette volna tudni családtagjait. Így cselekedett akkor Moira is. Hermione gondjaira bízta legdrágább kincsét. Természetesen a lány megígérte, hogy bármi történjék is, meg fogja védeni Vittoriát. Bár töretlen hittel bizonygatta, hogy nem lesz semmi baj, és erre nem is lett volna szükség.
Hermione mosolyogva simogatta meg gömbölyödõ pocakját. „Már csak egy hónap”- mondta magában. Boldognak érezte magát, bár örömébe vegyültek más fajta érzések is. Félelem és aggodalom. Hiába hozott enyhülést a tavasz, mégis ott bujkált benne álruhát viselve a háború jeges szele. Bár Voldemort egész télen nem adott ki parancsot gyilkolásra vagy más egyéb megmozdulásra, még is tudták, hogy hamarosan elkerülhetetlenné válik az ütközet.
A Sötét Nagyúr töretlen magabiztossággal gyûjtötte a híveit maga köré. Ám Rend sem töltötte tétlenséggel az idejét. A Black kúriába, szinte naponta érkeztek kisebb nagyobb csoportok utasításokat várva vagy csak egyszerûen felajánlották a szolgálataikat. Tudták, hogy most mindenkire szükség lesz.
Hermione, bár nem vallotta volna be Draconak, de talán ezt nem is kellett volna mondania, nagyon félt. Olyan tehetetlennek érezte magát, mit eddig még soha. Szeretett volna többet tenni a Rendért, de Dumbledore nyomatékosan közölte vele, neki most egy teljesen más feladatra kell összpontosítania. Ahogy ott ült a padon, maga elé meredve, hirtelen meleg kezek befogták a szemét, pont úgy, mint annak idején Darkness Fallsban a vízesésnél. Szíve hatalmasat dobbant, és egy kis félelem áradt szét a testében, majd megfogta a szemét eltakaró kezeket.
- Megijesztettelek?- kérdezte bársonyos hangon Draco.
- Áh nem.
- Szerintem fordítva tartod az a könyvet - mondta tudálékosan.
- Mindegy, mert már úgysem olvasom- sóhajtott - Csak gondolkodtam.
- És, min? Ha szabad tudnom.
- Semmin- szólt lehangolva.
- Az nem semmi- mondta Draco, majd leült kedvese mellé- Mi a baj? Olyan gondterheltnek látszol.
- Nem is tudom…-kezdte zavarodottan - Félek. Bármelyik pillanatban kitörhet a háború és rettegek attól, hogy elveszíthetlek.
- Nem kell aggódnod, nem szabadulsz meg tõlem olyan könnyen- mosolygott Draco, és közelebb húzta magához a sírás szélén álló Hermionét.
- Hogy mondhatsz ilyet?- nézett fel férjére könnyes szemmel- Dehogy akarok tõled megszabadulni.
- Jó, Jó, de most már mosolyogj egy kicsit. Megszokod ezt az örökös szomorkodást és akkor, hogyan fogsz nevetni a kislányunkra?
Draco vágott egy fintort, ami Hermionét végre némi mosolygásra késztette.
- Áh hát ide bújt az én mosolygós feleségem!- mondta és megcsókolta kedvesét.
- Mibõl gondolod, hogy lány lesz?
- Megérzés- szólt magabiztosan és közben olyan arckifejezést vágott, mintha mindent tudna, de közben fogalma sem volt semmirõl.
- Pedig fiú lesz!- mondta határozottan a leendõ anyuka.
- Honnan tudod?- kérdezte Draco gyanakodva- Csak nem megkérdezted a gyógyítót? Ha igen akkor nagyon rossz kislány voltál. Emlékszel, miben állapodtunk meg?
- Igen emlékszem. Meglepi lesz… Amúgy ki mondta, hogy megkérdeztem? Szerintem fiú lesz!
- Lány lesz - mondta makacsul.
- Tévedsz - nevette el magát Hermione.
- Mindig ilyen makacs vagy? Majd meglátjuk hamarosan, hogy kinek lesz igaza- kacsintott Draco és megsimogatta a domborodó pocakot.
- Oh, érezted?- kérdezte Hermione. Majd megfogta kedvese kezét és egy kicsit följebb tette -Rugdos a pici - mondta nevetve.
- Ez annyira csodálatos- mondta Draco, mérhetetlen boldogságot és büszkeséget érzett ott belül.
Életében elõször érezte, hogy ennél nagyobb örömet nem kaphat a sorstól. Egy igazi csodát, aminek õ is részese.


***


Az egymást ölelgetõ pártól nem is olyan messze, ugyancsak egy padon Loreen ült elgondolkodva. Régi dolgok foglalkoztatták. Olyanok, amik az idõ vasfogának is ellenállva ugyanolyan formában maradtak meg az emlékeztében, mintha csak pár perccel ezelõtt történtek volna.
A régi sebek melyek soha nem gyógyultak be igazán, most újra erõs fájdalommal kínozták. Tudta, hogy a múlton már nem tud változtatni, de a jövõ még az õ kezében van. Loreen, aki soha nem tudott gyûlölni senkit, most mégis jeges gyûlöletet érzett férje gyilkosa iránt. Bosszú- csak ez járt a fejében. Becsukott szemmel hátrahajtotta a fejét és egy hatalmasat sóhajtott. Amikor újra kinyitotta, egy fekete taláros alak tornyosult elé.
- Neked nem a gyûlésen kellene lenned?- kérdezte Loreen.
- Már befejeztük a tanácskozást - mondta Perselus.
- Értem.
- Mi jár a fejedben? – ült le mellé.
- Hiszen azt te tudod a legjobban. Vagy tévedek? Amúgy miért jöttél ide?- kérdezte számon kérõ hangon.
- Dumbledore küldött, hogy beszéljek veled, mondván rá úgysem hallgatnál – mondta Piton egy halvány mosollyal.
- Csak azt nem tudom, mibõl gondolja, hogy rád majd hallgatni fogok?
- Most nem ez a lényeg.
- Hanem mi, kedves Perselus barátom?
- Nem fogsz harcolni- vágott rögtön a közepébe.
- Ne próbálj megakadályozni, mert nem fog sikerülni! Nem vagyok az a tudatlan kislány, mint régen. Sokkal erõsebb vagyok, mint gondolnád -mondta magabiztosan.
- Ez nem vitatom- szólt komoran a professzor -Máshol van rád szükség, és nem foglalkozhatsz a bosszúval.
- Ki mondta neked, hogy bosszút akarok állni?
- Ugyan Loreen, engem nem tudsz becsapni. Mióta megtudtad, hogy Bellatrix a gyilkos, mást nem látok a szemedben csak a gyûlöletet, és a bosszút.
- Te nem ezt tennéd a helyemben?
- Nem- mondta határozottan.
- Nagyon ellentmondasz magadnak. Nem emlékszel négy fiúra még a Roxfortos éveinkbõl? Rajtuk nem akartál bosszút állni teljesen véletlenül?
- Ez teljesen más.
- Nem, a bosszú az bosszú, akárhogy nézzük is. Nekem viszont több jogom hozzá.
- Azzal hogy megölöd Bellatrixot nem lesz semmi sem jobb.
- Nem hinném, hogy pont neked kellene erkölcsi tanácsokat osztogatnod- emelte tekintetét Perselusra- Megölték azt, akit a legjobban szerettem.
- Sajnálom, hogy ez történt. De akkor sem engedlek harcolni - mondta ellentmondást nem tûrõ hangon, - Mint már mondtam neked más feladatot szántunk. Ne, szólj közbe, kérlek! Ha kudarcot vallunk, a Black kúria többé már nem biztonságos, és feltétlenül ki kell jutnotok innen. Te vagy az egyetlen, aki szükség esetén el tudod õket vinni Darkness Fallsba.
Loreen gondterhelten nézett Perselusra. Több gondolat is cikázott a fejében, ami részben elaltatta a benne fortyogó gyûlöletet. Nem hagyhatta magára, védtelenül azokat, akiket szeret, és akik a családot jelentik számára. Már nem is gondolt másra: segítenie kell, akármi történjék is. A család mindennél fontosabb volt számára.
- Mit kell tennem?
- Fawkes fog neked üzenni, ha elbuktunk. Ügyelj rá, hogy mindenki készen legyen, és ne vigyetek felesleges holmikat. Készítsd elõ a hoppanálási helyet még ma, nem bízhatunk semmit sem a véletlenre. Ne gyertek vissza Londonba!
- Veletek mi lesz?- kérdezte Loreen, bár tudta mi a válasz.
- Nem kell törõdnöd velünk - mondta hidegen - Aki megmenekült úgyis Darkness Fallsba megy.
Ezek után egy kis csend állt be a beszélgetésbe, nem tudták mit mondjanak egymásnak ezek után. Loreen hatalmas felelõsséget érzett a vállán. Õk jelentik az utolsó reménysugarat a fehér mágusoknak, ha kudarcot vallanak a csata során. Voldemort még nem is sejtette, hogy további harcok nélkül megszerezheti a korlátlan hatalmat, amire mindig is áhítozott. Perselus érzelmeit elrejtve, rezzenéstelen arccal nézett a kert másik végébe. Belül nagyon is aggódott, ez volt az elsõ eset, hogy nem volt biztos abban, mi lesz a küzdelem vége. De elhessegette a zavaró gondolatokat, majd megszólalt:
- Miért mondtál nemet?
- Mit?…- kezdte Loreen, majd rájött mire is gondol Perselus- Szerintem te is tudod, mi volt az oka.
- Ha tudnám, nem kérdeztem - mondta tárgyilagosan.
- Nem arról volt szó, hogy nem szerettelek, csak volt valaki, akit nálad jobban. De õ nem volt halálfaló ezt te is tudod.
- Hányszor fogod ezt a hibát az orrom alá dörgölni?
- Ahányszor akarom -mondta Loreen.
- Tudom, hogy hibáztam, de azóta megváltoztam.
- Ne hogy azt hidd, hogy olyan nagy változáson mentél keresztül. Még mindig az a mogorva, önzõ denevér vagy, mint régen.
- Te meg ugyanaz a kotnyeles kis csitri vagy- vágott vissza.
Aztán egymás szemébe néztek, és nevetni kezdtek.
- Vannak dolog, amik soha nem változnak- sóhajtott a bájitalok mestere.


***


Az éjszaka közepén Draco arra ébredt, hogy mellette fekvõ kedvese forgolódik, és valahogy nem találja a helyét. Hermionét kiverte a hideg verejték és könnyek csorogtak a szemébõl, halkan nyöszörögni kezdett, majd jeges félelemmel a szemében felült az ágyban. Levegõ után kapkodva nézett Dracora, aztán keserves zokogásban tört ki. Kedvese oltalmazóan átölelte, már amennyire a nagy pocak engedte, és csitítóan simogatni kezdte a hátát.
- Olyan szörnyû volt- mondta Hermione- Itt az idõ Draco, tudom!
- Igen így van- bólintott Draco- Hermione ígérj meg nekem valamit!
- Akármit.
- Ha nem járnánk sikerrel…
- Ilyenre ne is gondolj!
- De igen, mert fontos, hogy mindig legyen egy „B” terved, ezt te is tudod… Ha mégsem sikerülne az akció, menj Darkness Fallsba! Loreen néni segíteni fog! Ígérd meg, hogy nem maradsz itt, ha velünk történik valami!
- Megígérem- mondta elcsukló hangon.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek téged.
- Hermione, még annyit szeretnék elmondani neked, hogy nálad és a babánál jobban nem szerettem senkit. Örökké szeretni foglak benneteket, bármi történjék is.
- Ne, kérlek ne búcsúzkodj…
- Ha ezt nem mondhattam volna el, örökké gyötörne a lelkiismeret.
Hermione potyogó könnyekkel ölelte át Dracot. Minden együtt töltött percet kincsként véstek bele emlékezetükbe. Nem akartak elválni egymástól, de az idõ elérkezett. Kétségbeesett csókot váltottak és szorították egymást. Aztán halk kopogás hallatszott, utána pedig ajtónyitás.
Harry és Ron léptek, be a szobába. Arcuk komor volt. Hermione soha sem látta õket ilyennek, most érezte elõször azt, hogy végleg elszakadtak a gyermekkoruktól, ami eddig szellemként üldözte õket. Már vége volt az örökös gyûlölködésnek, az ellentétek nem számítottak, csak az összefogás. A két férfi koromfekete talárt viselt, egy hímzett fõnixszel díszítve. Egyáltalán nem hasonlítottak a régi önmagukra, felnõttek és készen álltak a feladatra, amit a sors szánt nekik.
- Itt az idõ- szólt Ron komoran.
- Indulnunk kell!- mondta Harry.
- Máris megyek- bólintott Draco és intett a pálcájával.
Az ágy melletti székre, már egy jó ideje kikészített koromfekete talár már rajta is volt. A tejföl szõke férfi vonásai megkeményedtek, de a még mindig beszédes szürke szemek elárulták az aggódását. Ám egy szemernyi félelmet sem tükröztek. Egy utolsó csókot adott feleségnek, aki kétségbeesetten próbált könnyek nélkül búcsúzni tõle és barátaitól. Aztán az ajtó becsukódott. Hermione kifejezéstelen arccal ült le az ágy szélére.
- Elment- suttogta halkan.
Pont úgy érezte magát, mint amikor annak idején Draco elhagyta Roxfortot. Kétségbeesetten temette arcát a kezeibe és utat engedett a keserû könnyeknek, amik már fojtogatták. Várta, hogy újra kinyíljon az ajtó, és kedvese belépjen azzal „Hogy csak vicc volt!”, de tudta erre nem fog sor kerülni.
Hirtelen egy erõs görcs futott végig a testén, majd erõtlenül a földre esett. Egyre erõsebb félelemérzet lett úrrá rajta és másra nem tudott gondolni, mint születendõ gyermekére. Segítségért akart kiáltani, de egy árva hang sem jött ki a torkán. Megbénította a félelem. Két kezét a domborodó pocakjára lette és sírva fakadt.

***


Lent az elõszobában már gyülekeztek a fekete talárba burkolózó harcosok. Csendesen, hangtalanul várták az indulásra szólító jelet. Nem néztek egymásra, nem búcsúzkodtak. Minden egyes rendtag a saját gondolataiba kapaszkodva, szótlanul, türelmesen várt.
Család, barátok – nehéz itt hagyni õket, majdnem teljesen védtelenül, de élt a remény minden szívben, hogy meg fognak menekülni. Még akkor is, ha õk már nem védhetik meg õket. A félelem ott volt mindenki szívében. Mi lesz, ha nem gyõzünk?- tették fel jogosan a kérdést. A választ, pedig bármilyen kommentár nélkül tudták.
Aztán valami földöntúli ének hangzott fel az elõszobában. Fawkes -Dumbledore csodálatos fõnixe- dalolt, bátorságot öntve a harcosokba. Majd az öreg varázsló, vállán a madárral, egy határozott bólintással jelezte, hogy eljött az idõ. A rendtagok szótlanul elindultak kifelé, majd hoppanáltak.

***


A márciusi égbolt szürke fellegekbe burkolózott. A szél erõsen fújt, tépázva a közeli fákat és a mezõ selymes, zöld füvét. A nap egy árva sugarát sem engedték át a felhõk. Az idõjárás, mintha követte volna az eseményeket, mivel pont olyan komornak látszott, mint maga a helyzet. A harctéren szinte izzott a levegõ. Pattanásig feszült a helyzet. Mindenki lapult, rejtõzködött az ellen elõl, kizárva minden hibalehetõséget és a fegyelmezettségre törekedve, jobb pozícióba kerülni.
Egy jelre vártak, egy átkozott jelre, ami végre elindítja mindazt, amire évek hosszú sora óta készültek. A végsõ küzdelem, amiben eldõl, ki jogosult a szabadságra, és kinek kell elenyészni a keserû feledés homályában. A fehér mágusok szép számban gyülekeztek a rét egyik oldalán, amit fák szegélyeztek, jótékonyan eltakarva seregük tényleges nagyságát. Az arcokon végigfutva a legkülönfélébb érzelmeket lehetett leolvasni: félelem, elszántság, küzdés az utolsó csepp vérig, aggodalom az otthon lévõkért és a tudat nekik kell gyõzni, hogy szabadon távozhassanak.
A másik oldalon halálfalók sorakoztak szövetségeseikkel, és a varázslattal megnyert ártatlanokkal, akik üveges tekintettek néztek elõre. A közeli sziklák közé bújva vártak. Elhagyták rejtekhelyeiket, ahol eddig szervezkedtek, és már jó ideje várták a parancsot a támadásra. A cél: elpusztítani akit lehet, és elfoglalni a Mágiaügyi Minisztériumot, ami meg ezután következik az már csak gyerekjáték. A kegyetlenek arca nemes érzelmek cseppnyi szikráját sem tükrözte. Mély gyûlölet, megvetés, kínzási vágy, õrült gyilkolás izzás a szemekben és tömény undor.
Ebben a helyzetben a szavak már mit sem értek. Csak a tettek számítottak. Készen állt mindkét fél. Szörnyû csatakiáltás hangzott fel, megtörve a jeges, nyugtalanító csendet. Már nem volt meghátrálás: elkezdõdött a végsõ küzdelem. Átkok repültek ki a pálcákból, megindult egymás felél két ellenfél, akik egyaránt nem ismertek ebben a helyzetben semmiféle kegyelmet.
Az elsõ áldozatok szörnyû sikollyal hullottak a földre. Az életben maradottakon pedig egyre több sérülés jelent meg. Könyörtelen harc szedte áldozatait, mindkét féltõl. Mást sem lehetett hallani, mint a haldoklók utolsó hörgéseit. Látni patakokban folyó vért, ami beterítette a nem is olyan rég még üdítõen zöld mezõt.
A harc hevében újabb felmentõ seregek érkeztek. Mindenki, aki élt és mozgott az életéért küzdött. Nem kímélték egymást, csak megállíthatatlanul törtek elõre. Csatakiáltások hangzottak fel ekkor, amit tovább vitt az egyre erõsödõ szél. Elszánt arcok, gyilkos tekintetek és könyörtelen harc. Az ég egyre sötétebb fellegekkel burkolózott be, mintha nem akarná látni a haldoklók utolsó arcát. Menydörgés rázta meg az eget, de nem tudta elnyomni a halálsikolyokat. Mindenfelé csak halál és szenvedés. Mikor lesz már vége ennek?
Draco egymás után küldte az átkait, és nem gyõzte másokét hárítani. Tekintete hideg volt és érzéketlen. Próbálta kiverni a fejébõl, hogy azok is emberek, aki megöl, õket is család várja otthon. Megrázta a fejét és Hermionéra gondolt. Életben kell maradnia érte és a születendõ gyermekükért.
Egyszeriben druida papok tûntek fel a harctéren. Fekete csuklyájuk lobogott a szélben és néhány fehér mágust meg rémisztett a jelenlétük. Nem késlekedtek soká, átkokat szórta az ellenségre. Néhány kacagott az elterült mágusokat látva.
Draco tudta mit kell tennie. Eljött az idõ, hogy megidézzék a sárkányt. A többiek mintha megérezték volna ugyanezt, hamarosan mind a kilenc ifjú együtt volt. Egymást fedezve munkához láttak. Tristen, Leslie és Draco védõ kört húzott. Moira pentagrammot varázsolt a kör belsejébe. A többiek varázsszavakat mormoltak, hogy erõsebbé tegyék a védõpajzsot. Köréjük több mágus is gyülekezett, hogy meg tudják akadályozni a halálfalók és a druidák támadását.
Aztán mindenki elfoglalta a helyét és kinyújtották a kezüket. Becsukott szemmel erõsen koncentráltak a bûvös lényre. Fénygömbök jelentek meg elõttük. Az ezután történt események döbbenetes hatással voltak a harcéren küzdõkre.
Hatalmas üvöltés rázta meg a környéket és a magas égbenyúló fényoszlopból egy óriási ezüst sárkány tündöklõ alakja emelkedett ki. Draco kinyitotta a szemét, ami most nem a megszokott szürke színt mutatta, hanem ezüstös fényben izzott. Valamiféle telepatikus kapcsolatba került a lénnyel, aminek segítségével hallották egymás gondolatait. Utasításokkal látta el a sárkányt, ami most a föld felé közeledett és közvetlenül Draco elõtt landolt, aki nem is habozott sokáig, azonnal a hatalmas monstrum hátára ült, és felszálltak.
Kékszínû lángcsóva csapott ki a sárkány szájából, majd újra hallatta mennydörgõ hangját. A lángcsóva elõl nem volt menekvés, a druidák egymásután járták el az utolsó táncukat a halállal. Draco elszánt tekintettel pásztázta a környéket, hogy minél több helyen tudjon segíteni. Tudta, hogy Harrynek Voldemort közelébe kell kerülnie, de pillatanilag egy nagyobbfajta halálfaló csapat vette körül.
Draco utasítás adott a sárkánynak. A hatalmas varázslény megfordult, majd zuhanórepülésbe kezdett. Olyan volt a helyzet, mint egy kviddicsmeccsen, amikor a fogó a cikesz után ered, de itt most többrõl volt szó. A sárkány kitátotta a száját és tûzet okádott. Harry elképedve nézte, hogy a halálfalók a szeme láttára lángra kapnak és õrjítõ rikoltással égõ fáklyaként rohannak el amerre látnak. Draco intett Harrynek, hogy szabad az út. A fiú bólintott, majd futásnak eredt.
A történtek után a halálfalók eddigi összeszedettsége egy az egyben szétesett, és meggondolatlan átkokat a szórtak mindenre, ami mozogott. Bár nem csak a druidák elvesztése volt az egyetlen dolog, ami zavart okozott. Harry és még néhány fehér mágus megközelítette a halálfalók fõhadiszállását, ahonnan Voldemort eddig csupán ásítozva figyelte az öldöklést. Mikor meglátta a felé közeledõket, intett a körülötte állóknak, hogy engedjék át Harryt és a társait. Néhány halálfaló ellenállt a parancsnak, de õk azonnal a másvilágra kerültek. Végre szemtõl szembe került a két ellenfél. A körülöttük állók háttérbe vonultak és teret adtak kettõjüknek. Meghajoltak és mélyen egymás szemébe néztek.
A végsõ küzdelem elkezdõdött Harry Potter és Voldemort között. Az ég-amit eddig szürke fellegek borítottak- most egyszeriben koromfekete színt öltött. A két alak az égbe emelkedett valami különös dolog folytán. A pálcáik összekapcsolódtak. Ami ezek után történt az teljesen hihetetlennek tûnt.
Harry pálcája vörös fényben kezdett derengeni. Valahonnan a távolból fõnixek dala hallatszott egyre tisztábban, és erõsebben. Harry lehunyta a szemét és valami ismeretlen varázsigét kezdett el mondani, amirõl maga sem tudta, hogy micsoda, de ebben a vészterhes pillanatban ez a legkevésbé sem zavarta. Ösztönei azt súgták, bízzon a belsõ hangban.
Pontosan senki nem tudta megmondani mi is történt ezek után. De azt mindenki biztosan állíthatja, így még embert nem hallott sikoltozni, mint akkor Voldemortot. Talán azért, mert már a legkevésbé sem volt nevezhetõ embernek. Nem maradt benne valami emberi, mindent kiölt belõle a rögeszmés hatalomvágy.
A Sötét Nagyúr teste izzani kezdett, akár a forró láva. Halálfalói térdre estek és fájdalommal küszködve néztek fel rá, s abbahagyták a harcot. Mikor már Voldemort nem bírta tovább, megadta magát a halálnak, és örökre elhalkult a hangja. Teste szénné égett és lassan visszahullott a földre. Hirtelen támadt szélroham elsodorta magával a hamvakat. Mintha nem is lézett volna.
Az ég tisztulni kezdett, és a sötét fellegek közül a mai napon elõször elõbukkant a nap. Vidám fénnyel világította be a véres csatamezõt. A sugarak megcirógatták az élõk arcát. Az életben maradt halálfalók kifejezéstelen arccal ejtették ki a kezükbõl a pálcájukat. Az õrület jelei mutatkoztak meg rajtuk, már nem figyeltek semmire és senkire, a világ megszûnt számukra létezni.
A fehér mágusok némelyike kimerülten, de megkönnyebbülve feküdt a mezõn. Mások, akinek még volt jártányi erejük vagy az erõsítéshez tartoztak, a halálfalók begyûjtésével foglalkoztak.
Megint mások csak hitetlenkedve álltak és néztek körbe-körbe hitetlenkedve. A fõnix diadal énekét vitte tova a lenge tavaszi szellõ. Fel sem fogta néhány ember, hogy a gyõzelem az övék. Ebbe a kategóriába tartozott Harry Potter is, csak állt és figyelte, hogy lassan elered a tavaszi esõ, és vértõl áztatott arcán végigfolynak a vízcseppek.
Draco rettentõen kimerültnek érzete magát és a testét borító sebek is már ellátásra szorultak. Egy ideig õ is csak állt az esõben és szívében különös boldogság vette át az uralkodó szerepet. Vizes haját hátrasimította, majd végignézett a csatamezõn. Pusztítás volt mindenfelé, de tudta, hogy mostantól minden megváltozik. Fejét az ég felé tartotta és hagyta, hogy az esõ áztassa az õ arcát is. Kitárta a kezét, majd elmosolyodott.
Aztán közelebb ment Harryhez és a vállára tette a kezét. Harry megrettenve nézett hátra, de amikor meglátta Dracot, sóhajtott egy nagyot és elmosolyodott.
- Jól vagy? – kérdezte fáradtan Draco.
- Aha persze igen, jól vagyok. Te?
- Jól.
- És a többiek?
- Sokan meghaltak, de az életben maradtak mind jól vannak. A halálfalók teljesen megõrültek. Amúgy más újság nincs.
- Végre vége van- jött oda hozzájuk Ron.
- Igen vége.
- Gyertek, keressük meg a többieket és menjünk haza; itt már nincs ránk szükség- szólt Draco.
- Jó ötlet.
Azzal a három szövetséges elindult megkeresni a többieket. És a kis csapat együtt indult haza.

***


A Black kúriában feszült várakozás és sürgésforgás uralkodott. Egyre másra érkeztek a sebesültek, akiket Madam Pomfrey, Mrs Weasley, Narcissa és Loreen nem gyõztek ellátni. Távol a sebesültektõl, a nappaliban négy hölgy várta a fejleményeket. Hermione egy nagy fotelben ülve nézett maga elé. Még ha akart volna, sem tudott volna idegeskedni, mivel a javasasszony nyugtatót adott neki és a lelkére kötötte, hogy maradjon nyugton. A lány sóhajtozva gondolt vissza pár órával ezelõtt történtekre.
Fájdalmas görcsök futottak végig akkor az egész testén, ahogy ott feküdt a hálószoba padlóján. Tudta, hogy valami nincs rendben, de teljesen elöntötte a pánik. Nem tudott felkelni és megszólalni sem, csak sírni. De a szerencse vele volt, mivel Loreen és Narcissa éppen akkor jöttek be hozzá, hogy szóljanak, legyen készenlétbe, ha menekülni kell.
Mindketten rémülten meredtek a lányra és azonnal cselekedni kezdtek. Narcissa egy bûbájt bocsátott Hermionéra, amitõl az erõs görcs megszûnt, majd egy másik igézet segítségével, megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a szülés nem indult meg és a babával semmi probléma. A két hölgy végül úgy döntött, hogy Hermionét egy alaposabb vizsgálatnak is alá kellene vetni.
Így tehát a többi kismamával együtt „bezárták” õt is a nappaliba, hogy mindig szemmel tarthassák õket, de ne legyenek útban, és ne mászkáljanak el. Természetesen Hermionénak, Ginnynek, Nyssának és Ashleynek nem engedélyeztek semmiféle megterhelõ elfoglaltságot, így maguk elé meredve várták a híreket.
A falon lévõ falióra álmatag ketyegése hallatszott egyedül a nappaliban. Majd hosszú hallgatás után, újra kinyílt a bejárati ajtó. „Újabb sérültek”- gondolta Hermione. Végül is, részben igaza is volt. De mikor meglátta a nappaliba belépõ piszkos és sebekkel teli társaságot, köztük hõn szeretett férjét, fittyet hányva mindenféle orvosi utasításra felugrott és Draco karjai közé vetette magát.
- Draco!!- ölelte sírva magához és nem is törõdött vele, hogy a nyugtató, amit kapott, már mit sem ér.
- Drágám megfojtasz- nevetett Draco.
- Mit vársz? Hiszen azt hittem nem jössz vissza- szólt a lány, majd újra elpityeredett és most szelídebben bújt hozzá kedveséhez.
- Ne sírj már, hiszen itt vagyok!
- Nem teljesen épen, de pár varázslattal rendbe lehet hozni - veregette meg Draco vállát Leslie- Hála Harry barátunknak, megszabadultunk Voldemorttól. Ashley büszke lehetsz rá!
- Büszke is vagyok rá! – mondta Ashley és megcsókolta férjét.
- Ünnepeljük meg azt a gyõzelmet!- szólalt meg Colin.
A nevetgélõ társaság átfáradt az ebédlõbe. Egy csendes pohárköszöntõt mondtak az elesettek emlékére, aztán fáradtan elindultak kipihenni a harc fáradalmait.

„ A fájdalom elmúlik, a sebek behegednek, de a dicsõség örökre megmarad”

***


Már sötét volt, és feljöttek az égre a csillagok. Loreen, mint minden áldott este, fürkészõ tekintettel nézte az eget. Volt valami megnyugtató a csillagokban és némi titokzatosság, amire soha nem is akart rájönni.
Hirtelen egy fekete árny gyorsan mozgó sziluettjére lett figyelmes. Bár tudta nincs oka arra, hogy féljen, de nem árt az óvatosság. Keze ügyébe helyezte a pálcáját és figyelt.
- Nem kell félned, csak én vagyok- szólt egy bársonyos hang a sötétbõl.
- Tõled sosem féltem Perselus, és most sem fogok - mondta Loreen, megkönnyebbüléssel a hangjában.
- Nekem nem úgy tûnt.
- Neked nem lenne gyanús egy sötétben ólálkodó fekete alak?
- Nem is ólálkodtam!
- Nekem nem úgy tûnt- utánozta a professzor hangját Loreen, a régi dolgok emlékére, amikor még gyerekek voltak.
- Van még itt dolgod?
- Nem, már elláttunk minden sebesültet.
- Gyere velem!- váltott fagyos hangnemre Piton.
Loreen megijedt egy kicsit, de bólintott és követte Perselust, aki a sötétbe burkolózó park felé vette az irányt. Majd megállt és megfogta Loreen kezét, elmondott egy varázsigét és Loreennal együtt hoppanált.
Egy sötét épület bejárata elé érkeztek. Elõször csak egy erõdféleségnek tûnt, de belépve már rögtön tudni lehetett, hogy ez nem egy szokványos hely. Bent a folyosókat pislákoló fáklyák fénye világította meg. A csupasz fekete falakról csepegett a víz. Volt valami rémisztõ és egyben nyomasztó ebben az épületben. Loreen magabiztos lépetekkel követte a suhogó talárú Perselust, aki hirtelen megállt egy rácsos ajtó elõtt.
- Miért hoztál ide?
- Bosszút akartál állni, hát itt a lehetõség- mondta Piton hidegen.
Loreen megrettent, majd benézett a cellába. Bent Bellatrix ült a cella közepén egy rövid ujjú ruhában, fekete haja kócosan omlott a vállára, szemei élettelenül néztek a semmibe és lélegzetét lehetett csupán hallani mást nem. Olyan szánalomra méltóan nézett ki, úgyhogy Loreen mást nem is értett iránta csak szánalmat.
- Mire vársz?- kérdezte Perselus.
- Nem tehetem - suttogta – Nem bírnám megtenni.
- Látod nem vagy, te gyilkos. Tudtam én, hogy soha nem tudtad volna megölni.
- Így nem is tenném meg.
- Lehet, hogy más helyzetben sem.
- Ennyire ismersz?
- Végül is sokáig barátok voltunk.
- A legjobbak - mondta Loreen- De most már menjünk innen.
Majd Loreen belekarolt Perselusba és elhagyták az Azkaban vastag falait, amik megannyi sötét mágust tartottak fogva. Bellatrix a cellában még mindig maga elé meredve ült, de karján még mindig látszott a sötét jegy.
Jó és rossz küzdelme örök, mint maga az idõ. Egymást kergetve harcol a fény és az árny, s ez soha nem ér véget, míg világ a világ.