A selymes fûvel borított mezõn vidám szél száguldott végig, magával hordozva az üzenetet, hogy nem sokára beköszönt a rekkenõ hõségû nyár. A lenge fuvallat lágyan simogatta a zöld fûszálakat, aminek hatására azok, mintha beszédbe kezdtek volna, titkokat súgva egymásnak.
A fák lombja eleven zöld színben pompázott, amiket a lágy légmozgás néha megzizzentett. Az égen felhõk sokasága úszott csendesen, amiket a lemenõben lévõ nap fénye festett itt-ott rózsaszínre, máshol pedig halvány lilára. A mezõn, ahol nem is olyan régen ádáz küzdelem dúlt, két egymás kezét fogó fiatal sétált.
Draco néha szólt pár szót. Hermione, pedig csendben hallgatta, majd messzi a távolban a naplemente színeit csodálta, amik megnyugtató harmóniát sugározott. Majd férjére nézett, aki éppen a gondolaiba merülve ölelte magához. Lenge szellõ simogatta az arcukat és olyan béke költözött a szívükbe, amirõl eddig csak álmodtak. Csendesen sétáltak keresztül a mezõn, némán emlékezve az elesettekre, s hallgatva a madarak csicsergését.
- Mintha nem is harcoltatok volna itt – jegyezte meg a lány.
- Igaz- mondta Draco és figyelmesen körülnézett- Minden újjáéledt és semmi sem emlékeztet a harcra, pedig alig egy hónapja történt, hogy…
- Nézd!- mutatott a lány a távolba- Ott mintha világítana valami- és tényleg a lemenõ nap fényében, valami ezüstösen csillogott.
- Hol?
- Ott nézd csak!
- Menjünk egy kicsit közelebb.
Lassan elindultak, hogy megnézzék, mi is lehet az. Kiderült, hogy amit Hermione látott, nem volt más, mint amit a Sárkányok maguk után hagytak.
- Ez az a hely, ahol megidéztük a sárkányt - magyarázta Draco.
- És még mindig ezüstösen világít? – kérdezte a lány gyanakodva.
- Érdekes- vontra meg a vállát Draco, mint akit ez a legkevésbé sem izgat a dolog, majd elindult tovább nem tulajdonítva nagy jelentõséget az esetnek.
Hermione csak megrázta a fejét, majd elindult férje után. De nem vigyázott eléggé és a védõkörre lépett. Aztán a kör a benne lévõ pentagrammal egyszeriben eltûnt. A lány értetlenül állt az eset elõtt, de nem volt ideje ezzel foglalkozni, mert egyszer csak az érezte, hogy valami megreped, és a magzatvíz elfolyik. Hermione szemei kitágultak és némi ijedséggel tette kezét a domborodó pocakjára. Vett egy mély levegõt, majd tejesen nyugodtan megszólalt:
- Draco!
- Tessék szerelmem. Valami baj van?
- Haza kellene mennünk - mondta nyugodtan.
- Miért?- kérdezte Draco- Nem érzed jól magad?
- Nem egészen errõl van szó.
- Akkor?
- Ne ess pánikba, de hamarosan szülõk leszünk.
- Jó- mondta flegmán, úgy, mint annak idején, de hamar észbekapott és kitágul pupillákkal meredt feleségére- Mi-mi… Micsoda?- kérdezte dadogva.
- Nemsokára megszületik a baba - mondta Hermione türelmét veszve.
- A baba?- kérdezte rémülten, a bátor sárkányigézõ.
- Igen. Csak azt nem értem, miért vagy így meglepve, pedig úgy emlékszem kilenc hónappal ezelõtt szóltam.
- Mit csináljak?- kérdezte holtra vált arccal, és mit sem törõdve a figyelmeztetéssel, pánikba esett.
- Mindegy csak, szedd össze magad!
- Mivel megyünk haza?
- Az Isten szeremére Draco Malfoy, hát azzal a kocsival, amivel idejöttünk. Tudod, ami itt van vagy tíz méterre tõlünk és a Malfoy család tulajdona.
- Én is tudom mivel jöttünk!
- Nekem nem úgy tûnik, - mondta Hermione összeszorított fogakkal - de most hagyjuk ezt és induljunk.
Draco egy szó nélkül belekarolt a feleségébe és a kocsihoz vezette, majd segítette neki beülni. Aztán õ is beszállt, és elindultak. A nagy szerencséjük az volt, hogy a kocsit több varázslattal is ellátták, mert a veszett tempóban autózó Draco biztosan karambolozott volna. Aggódó képpel nézett Hermionéra, aki próbált mélylevegõt venni, és nyugodt lenni. De Draco holtra vált arca és néha elõtörõ pánikrohamai a legkevésbé sem nyugtatták meg.
Nem is értette, miért ilyen ideges a szõkeség és miért esett ennyire pánikba, pedig nem is olyan régen teljes nyugalommal ment a csatába. De nem volt ideje tovább gondolkodni ezen, mert egy erõs fájás futott végig a testén, amit nem hagyhatott szó nélkül. Draco erre aggódva ránézett Hermionéra, és olyan tehetetlennek érezte magát, mint eddig még soha. Azt kívánta, bár segíthetne. Amikor tekintetük találkozott, Hermionét elfutotta a méreg.
- Merlinre! Az utat nézd te szerencsétlen!- szólt rá idegesen.
- Jó-jó, csak ellenõrizni akartam, hogy jól vagy-e.
- Ne törõdj velem, én jól vagyok!- mondta elfúló hangon egy erõsebb fájás közben.
- Nekem nem úgy tûnik.
- Fogd be a szád és nézd az utat!
- Már az is baj, ha aggódok értetek?- kérdezte hirtelen.
- Figyelj, elmagyarázom tagoltan, hogy te is értsd! Ha…Te…Nem…Figyelsz…Akkor…Mind… A…Hárman…Meghalunk. Úgyhogy, ha még egyszer meglátom, hogy nem az utat nézed, esküszöm megütlek, és a jelen helyzetben ez nagyon fog neked fájni!
Ezen a ponton az ifjú férj megértette, hogy jobb, ha nem vitatkozik és teszi, ami kell, mert nagyon meg fogja bánni. De belül annyira össze volt zavarodva, már az sem tudta mit csinál. De próbált megnyugodni, ami végül is sikerült egy kicsit. Percekkel késõbb megérkezte a Black kúria elé.

***


Draco félõrült módjára rohant be az ajtón, természetesen Hermionét a kocsiban felejtette. Lélekszakadva kiabált orvosért. Hát ennyit arról a fenenagy nyugalomról. Hamarosan egy seregnyi segítõkész embert tódult ki az ebédlõbõl és ijedten néztek Dracora. Mivel mg mindig kísértette õket a háború múló emléke, még mindig óvatosan jártak a világban.
- Hol van Madam Pomfrey?- kérdezte Draco.
- Visszament Roxfortba- mondta Moira.
- Pont most?? Amikor szükség van rá.
- Mi a baj?
- Hermione szülni fog.
Néhányan a tömegbõl megkönnyebbülten sóhajtottak fel, mert már rosszabb dologra gondoltak, de ez a hozzáállás Dracot még jobban feldühítette.
- Ez mind nagyon szép, de ha nem vagyok indiszkrét. Hol hagytad a feleségedet?- kérdezte Jane.
- Itt vagyok- szólt Hermione, aki éppen akkor sétál be az ajtón.
Shannon, aki a legközelebb állt az ajtóhoz, belekarolt Hermionéba, és segített neki tovább menni. Hermione közelebb hajolt hozzá és a fülébe súgta.
- Ne engedjétek be, mert már megõrjít a pánikolásával, és attól félek, elájulna, vagy ami még rosszabb megátkoznám.
A félvámpírlány bólintott.
- Gyere kedvesem – mondta Loreen- Most, pedig szépen felmegyünk az emeletre. Molly, kérlek, gyere te is!
- Jó rendben.
Aztán a társaság felment az emeletre. Draco is éppen készült volna utánuk, de Shannon az útját állta.
- Draco, te nem jössz velünk!- mondta lány, parancsoló hangnemben- Itt maradsz lent!
- Nem hagyom egyedül a feleségemet!- kiáltott.
- Gyere! –szólt neki Leslie- Éppen sakkozunk. Ron már vagy hússzor megvert.
- Sakkozzon a halál!- üvöltött Draco.
- Fiúk, kábítóátkot neki, ha utánunk jön!- adta ki a parancsot Jane, majd felment az emeltre a többiek után.
- Gyere Draco!- mondta Leslie a felbõszült férjnek, mintha egy hároméves gyerekhez beszélne- Most szépen elülsz ide, és sakkozunk egyet.
- Ha nem hagyod abba ezt, és nem veszed le rólam a kezed, esküszöm, darabokra átkozlak - morogta a fogai között.
- Nem értem miért vagy ilyen ideges? Hiszen Hermione a legjobb kezek közt van és nem lesz semmi baja.
- Majd meglátjuk, te milyen leszel, ha a te gyereked születik.
- Hát biztos, hogy nyugodtabb – mondta Leslie nevetve - Na most játszunk vagy nem?
Pár óra, és rengeteg elveszett játszma után, a kis csapat unottan terpeszkedtek a fotelokban. Hogy elüssék az idõt, beszélgetésbe kezdtek. Draco ebbõl egy szót sem hallott. Ha kérdeztek tõle valamit, akkor mindenre „aha” volt a válasza. Bár a kérdések többsége nem is eldöntendõ volt, de ez neki a legkevésbé sem számított. A többiek egy ideig próbálkoztak bevonni a társalgásukba, de aztán feladták a dolgot és úgy döntöttek, inkább csak szemmel tartják a Sárkánykát. Aki még mindig idegesen dobolt kezével a lábain és egy pillanatra sem mutatott semmi érdeklõdést a többiek iránt. Csak a felesége és a születendõ gyermeke jártak a fejében. Õrjítõ volt az a tudat, hogy nem hallott róluk semmi hírt. Próbálta felidézni Leslie szavait, miszerint felesége a legjobb kezekben van, de valami rossz érzés mindig ott motoszkált a fejében.
Lassan éjfél felé járt az idõ. A nappaliban a Dracora vigyázó különítmény már régen az álmok országában vendégeskedett. Tristen hangos horkolásba kezdett. Harrynek lelógott a keze a díványról. Leslie motyogott valami olyasmit, hogy õ aztán nem eszi meg a spenótot. Ron a pálcával a kezében szunyókált a fotelban. Csupán az aggódó férj virrasztott éberen, mint egy vadászkutya. De rajta is megmutatkoztak a fáradtság jelei és néha nagyot ásított. Körbenézett a helyiségben, hogy megbizonyosodjon róla, mindenki húzza-e már a lóbõrt. A szõkeség úgy döntött, most jött el a pillanat a cselekvésre. Lassan a legkisebb zaj nélkül felállt a helyérõl és lopakodva elindult kifelé a nappaliból. Már azt hitte, hogy megmenekült és egy ördögi mosoly jelent meg az arcán. Éppen gratulálni akart magának a briliáns lopakodó késségeiért, amikor egy gyors átok, ami elõl még kitérni sem lett volna ideje, telibe találta. Draco bamba képet vágott, szemei fenn akartak és erõtlenül, hatalmas puffanás kíséretében találkozott, a padlóval. De elõtte még érintve az egyik bútordarab szélét is, amitõl egy sebet kapott ajándékba a homlokára.
- Na ezzel is megvolnánk- mondta Ron és ahol westernfilmekben szokás, megfújta ez esetben a pálcája hegyét.
Aztán ásított egyet és másik oldalára fordult.

***


Madárcsicsergés hallatszott be a nyitott ablakon és valahonnan kintrõl hangok szûrõdtek be a szobába. Az ágyon fekvõ férfi szemhéjai kicsit megrebbentek és kezdett végre magához térni. Az erõs napfény egy kicsit bántotta a szemét, de hangfoszlányokat kitûnõen halotta.
- Képzeld még egy sebhely is lett a fején, de nem forrasztottuk be- nevetett Harry.
- Szerintem, meg fogja ütni a guta, ha meglátja. Hiszen mindig cikizte Harryt a sebhelye miatt. Ráadásul az is hasonlít egy villámhoz - mondta Ron.
- Azért ez nem volt szép tõletek- mondta Ashley.
Draco sajgó fejjel hallgatta õket és lassan kinyitott a szemét. Kezét a fejére tette, hol egy nagy ragtapasz árulkodott arról, hogy pontosan kinek is lett sebhely a fején. Óriási sóhaj hagyta el a száját, majd körbenézett. Semmi kétség a Hermionéval közös szobában volt. Lassan a másik oldalára fordult.
- Á végre felébredtél- szólt sugárzó mosollyal Hermione, aki egy pokróccsomót ringatott éppen- már kezdetem aggódni, Ron nagyon erõs kábítóátkot küldött rád.
- Mi történt?- kérdezte Draco fájó fejjel.
- Elég sok minden. Gyere közelebb és nézd meg a fiadat!
Draconak nem kellett kétszer mondani, közelebb húzódott feleségéhez és közelebbrõl is megszemlélte az alvó csöppséget. Már nem is érezte a fejét széthasító fájdalmat. Mérhetetlen büszkeség áradt szét a szívében. Az apróság kiköpött olyan volt, mint az apukája, ugyanaz a fehér bõr, ugyanaz a tejföl szõke haj, bár a kicsinek még csak pár szál volt. De azt nem merné senki sem állítani, hogy az anyukájára cseppet sem hasonlított, mivel pont egyforma orrocskájuk volt és cseresznyepiros ajkuk. Draco felült az ágyban és átvette Hermionétól újszülött fiát. A kicsi kinyitotta a szemét, kék szemecskék néztek fel az apukára. Draco önkéntelenül elmosolyodott, majd megszólalt:
- Szia kishaver!
- Hát így kell köszönteni a fiad?- korholta Hermione nevetve a férjét.
- Oh bocsánat- mondta Draco- Bemutatnád nekem az urat.
- Ez csak természetes. Az úrfi Dylan Aaron Malfoy.
- Igazad volt drágám.
- És ugyan miben?
- Hogy fiúnk fog születni.
- Én mondtam, hogy hallgass rám. De azon nagyon meglepõdtem, hogy a fiúnk is egy sárkány.
- Igen?- nézett döbbenten Draco.
- Nézd csak itt van a jel!
Azzal egy kicsit közelebb húzódott hozzájuk és valóban a kis Dylan vállán ugyanolyan ezüst sárkány volt, mint apjáén.
- Ez nagyon érdekes- mondta Draco- De azt hiszem tudom, miért van rajta is a jel.
- Nekem is elmondod?- érdeklõdött Hermione.
- Még nincs vége a gonosz elleni harcnak, és jobban tesszük, ha vigyázunk a békére.
- Drágám a gonosz elleni harcnak soha nem lesz vége - jegyezte meg Hermione.
- Mit szólnál, ha visszamennénk Darkness Fallsba?- tette fel hirtelen a kérdést Draco.
- Biztos, hogy vissza akarsz menni?
- Nincs, ami itt tartson. Te mit gondolsz?
- Én oda megyek, ahova te - mondta Hermione- Édesanyáddal mi lesz?
- Ne aggódj, apa hamarosan vissza…
- Valaki engem emlegetett?- szólt Lucius az ajtóból.
- Apa!
- Lucius!
A két fiatan egy kicsit megdöbbenve nézett a smaragdzöld talárban álló férfit. Hosszú ezüstszõke haja össze volt kötve, arca teljesen más volt mit régen, sugárzott valamiféle különös boldogsággal és tele volt harmóniával. Mellette szintén sugárzó Narcissa állt, és mind a ketten alig várták, hogy megismerkedjenek a Malfoy család legújabb tagjával. De Lucius megállította Narcissát, majd kacsintott rá egyet. Közben Hermione karjába vette a kisfiát. Aztán Lucius mély levegõt vett és belekezdett a mondandójába:
- Drága Hermione, hoztam neked egy kis meglepetést - mondta Lucius mosolyogva és kitárta az ajtót.
- Mama, papa- mondta a lány és könnyek jelentek meg a szemében.
- Kislányom- mondta az édesanyja és rögtön oda sietett lányához, majd együtt sírtak tovább.
- Papa ne haragudj rám, mert nem szóltam...
- Jaj bogárkám, hogy tudnék rád haragudni? – mondta Mr Granger- Lucius elmondott, mindent.
Aztán a következõ pillanatban már kézrõl kézre járt az ifjabb Malfoy. Lucius kijelentette, hogy a gyermek:
- Egy igazi Malfoy!
Ezen természetesen összevitatkozott Mr Grangerrel, de a végén egy jót nevettek az egészen.
Draco és Hermione mosolyogva néztek egymásra és mindkettõjük fejében ugyanaz a gondolat fogalmazódott meg. Ha évekkel ezelõtt egyáltalán említést tesz valaki arról, hogy õk ketten egy pár lesznek és Lucius Malfoy fehér mágusok oldalára áll, biztosan kinevetik és bolondnak bélyegzik az illetõt. Bár Draco biztosan tudta, hogy apja jó útra térésében Lady Nessanának is nagyon nagy szerepe volt.

***


Miután a kis család végre megszabadult a látogatók seregétõl, Hermione és Draco a kis Dylan bölcsõje mellett figyelték, hogy az apróság, hogyan alszik. Draco boldogan ölelte meg feleségét és megcsókolta.
- Hermione?- suttogta bársonyos hangon.
- Tessék drágám.
- Én olyan boldog vagyok!
- És is nagyon.
Egymásra nevettek, majd tovább gyönyörködtek a kis apróságban, aki talán egy békésebb világba csöppent, mit õk hajdanán. De szülei tudták, hogy fiúkra olyan kalandos élet vár, amire most még nem is gondolt. Ám ez egy másik történet.
A nap is már rég nyugovóra tért és nem hagyott maga után egy árva, kósza fénynyalábot sem. A langyos esti szél lengedezett, és a hatalmas fák zöld lobjai altatót susogtak az éjbe. Már nem járt senki az utcákon, minden csendbe és nyugalomba burkolózott. Feltekintve az esti égboltra megannyi tündöklõ csillag ragyogott. Mintegy azt jelezve, hogy a fény csak a sötétségben ragyog igazán.



„Egy porszem világot jelent,
S egy szál vadvirág az eget,
Fogd föl tenyeredben a végtelent,
S egy percben élj évezredet.”
( William Blake: Az ártatlanság jövendölései)


The End


Köszönetnyilvánítás

Hú nem is tudom, hogy hol kezdjem, annyi mindent akarok mondani, de ígérem, nem rabolom sokáig az idõtöket. Mikor belekezdtem az írásba, nem is gondoltam volna, hogy ennyire meg fogom szeretni, és egyáltalán el fogják-e olvasni, ami csak úgy kipattan a fejembõl. Úgy gondolom, most itt az LITD végén, eljött az ideje, hogy mindent megköszönjek.
Köszönöm minden kedves olvasómnak a kritikákat és a türelmet (amire nagyon is szükségetek volt néhány esetben). Nagyon sokat jelentett nekem az a sok pozitív vélemény, amiket kaptam tõletek. Meg kell, hogy mondjam ennyit még életemben nem kaptam, és emiatt érdemes írni. Nélkületek nem ment volna!! Még egyszer nagyon köszönöm nektek!
Külön köszönetet szeretnék mondani a lektoraimnak (idõrendben) : eunysnak, Hawaiinak, Áronnak, Eve Snapenek, Leia Kruxnak és még azoknak, akik figyelmeztettek a hibákra. Nagyon sokat segítettetek!! Bár az LITD-ben vannak még hibák, de az mind azért van, mert hát emberbõl vagyok én is, de ki fogom javítani.
Még annyi mindenkinek mondhatnék köszönetet, akik mindig is bátorítottak. De most rátérek egy másik témára, vagyis inkább a lényegre:
Mint észrevettétek az LITD-nek vége lett, bár tudnék még mit hozzá írni, az már nem kapcsolódna a címhez (de valami azt súgja, nem bánnátok, ha így is folytatnám). Így hát, úgy döntöttem a Light in the Darkness megérdemel egy második részt is, aminek a címe : Beyond the Darkness ( ja amúgy imádom a darkness (sötétség) szót, van benne valami dallamosság, ami tetszik) Remélem örültök a hírnek és „õt” is annyira fogjátok szeretni, mint az LITD-t.
Akkor már nincs más hátra el kell búcsúzni az LITD-tõl. Nagyon élveztem az írását, és lehet hogy furcsán hangzik, de új ember lettem általa. Úgy értem megismertem egy másik oldalam, amit eddig valahogy még soha nem fedeztem fel, vagy csak kis részleteiben.
Na jó most már befejezem, mert még a végén írok hozzá még valamit, ami már nem oda tartozik.

Köszi még egyszer mindent:
Nyx

Ui.: Aki eddig olvasta az LITD és írna nekem kritikát arról, hogy úgy összességében, milyennek is találta a firkálmányomat, annak nagyon örülnék:) és nagyon megköszönném.