Nyújtozkodva és egy hatalmas ásitással megspékelve álltam fel a kanapéról, majd megfogtam a bögrémet és elindult lefelé a konyhába, olyan halkan ahogy csak tudtam, nem akartam még felkelteni a szüleimet, akik minden bizonnyal még alszanak. Leérve a konyhába a fali órára pillantva látta, hogy még csak öt óra van. Egész sokat aludtam ahhoz képest, hogy telihold van. Álatlában két óránál nem alszok többet, de most legalább nég órát végigauldtam.

Ennek ellenére úgy érzetem, mintha egy kamion ment volna keresztül rajtam. Nyúzott és kocos voltam. Zsibbadt aggyal eindultam el a konyhapult felé és vettem elő a kedvenc fehér bökrémet, amit még Bobytól kaptam. Érdekes egy bögre volt, nem szabályos négyzetes, hanem mintha meg lenne csavarva és minden oldalára egy szó volt írva, kiolvasvba pedig egy mondatott kaptunk. Teljesen elcsavartad a fejemet! A "Fejemet" szó alatt pedig egy kitekeredett nagyuk pasi volt, akinek a szeme helyén két lüktető szivecske volt. Mindig mosolygok ha meglátom ezt a bögrét és mindig eszembe jut a srác vörös képe mikor oda adta az egy hónapos évfordulonkkor. Szegény fiú nem volt éppen romantikos alkat, nem illet az imázsához, de ennek ellenére nagyon meghattodtam attól, hogy nem felejtette el az évfordulot és még ajándékot is vett nekem.

- Jó reggelet! - lépett meg a konyhába egy orbitális ásitást bemutatva Taylor és persze nyújtozkodva.

Csak egy fehér atléta volt rajta, meg egy kockás boxer alsó én meg persze azonnal elpirultam, mint valami hülye tyúk. Ezért egyból a kávéfőző felé fordultam, hogy Tay ne lássa meg.

- Jó reggelet, neked is - vágta oda kicsit hadarva, míg vízet töltöttem a gépbe és bekapcsoltam. - Jó volt a buli tegnap? - kérdeztem, csak, hogy mondjak valamit, míg Taylor levágodott a konyhaasztalhoz és kiterült rajta.

- Prima! - morogta, miközben már egyenletesen szuszgott, mint aki visszaaludt.

- Ha ilyen fáradt vagy, miért keltél fel ilyen korán? - kérdeztem vigyorogva ahogy figyeltem őt a konyhapultnak támaszkodva.

- Sabine - válaszolta, mintha ebből az egy szóból én mindent megértenék.

De nem értettem, csak annyit, hogy Taylor biztos azzal a csajjal töltötte az estét. Sabine Black, szőke haj, hatalmas mellek, lapos has, barna szem és üres kobak. Ez jellemezte a csajt, mondjuk ez majdnem minden bartnőjére igaz volt. Én pedig persze megint szörnyen feszült lettem ,de azt nem tudtam, hogy miért. Gyorsan vissazfordultam a kávéfőzőhöz, szerencsémre pont most forrt le a kávé.

- Mi van, Sabinéval? - kérdeztem a tőlem telhető legsemlegesebb hangon, míg egy másik bögrét is elővettem és cukrott tettem a csészékbe.

- Tegnap ő telefonált, átmentem hozzá, beszélgetni - jah persze beszélgetni - és ott sírt nekem, hogy Mat szakított vele, és, hogy őt senki sem szereti.

- Te meg gondolom megvigasztaltad - vágtam oda gúnyosan, pedig nem akartam hangosan kimandani, egyszerüen kicsúszott.

- Persze. De, Amanda látnod kellett volna, szegény annyira kikészült - folytatta míg elér raktam egy bögre kávét és én is leültem az asztalhoz.

- Jó ezt értem, de emiatt keltél fel ilyen korán? - vágtam a szavába, nem voltam kiváncsi a tegnap éjszakjának részletes elemzésére. Már a gondolattol is, ahogy elképzletem őket eggyüt rosszul voltam.

- Hát végülis igen. Éjjel amikor felébredtem és haza jöttem nem szóltam neki, ő meg mikor hajnalban magához tért, úgy fél órája, azonnal felhívott és számon kért. Komolyan mondom neked, Amy anya hangja ehhez képest kellemes - vágott egy elég fájdalmas fintort, de én csak mosolyogni tudtam, igazi gonosz és kárörvendő mosolyt és sehogy sem tudtam leolvasztani a számról, így védekezés képpen, hogy Taylor ne vegye észre felemelte a bögrémet és kortyolgatni kezdtem.

- Mi az a kezdeben?! - kiáltott fel meglepően élénken a mostohám és én azzonnal tudtam, hogy elvesztem.

- Egy bögre kávé - játszottam a hülyét, kevés sikerrel.

- Azt hittem, hogy kidobtad ezt a vacakot, amikor az a szemét elhagyott téged - morogta elég mérges ábrázattal, míg bennem valami fájdalmasan megdobant az elhagyott szó hallatán. Csendesen leraktam a kávémat az asztalra, de a bögrét nem engedtem el, sőt még szorosan át is fogtam, mivel attól tartottan, hogy Tay dühében felkapja és a mosogatóba vágja.

- Nem dobtam ki. És kérlek ne nevezd szemétnek Robot - mondtam csendesen az asztalt figyelve, nem nézve a villogó kék szemekbe.

A családom soha nem lelkesedett életem első és egyben egyetlen barátjáért, Robert Wilisért. Több okból is. Motoros volt, élete értelme a féktelen száguldozás, rossz környékről származott, délutánonként az apja autójavító műhelyében dolgozott, hogy megkeresse a pénzt az egyetemi tandíjra. A gépészmérnőkire járt, bár álatlában nem ment be és már egy évet halasztania is kellett mert megbukott két tantárgyból.

Ennek ellenére apa elég jól kezelte a helyzetet, tudtam, hogy nem szipatikus neki a választásom, soha egy rossz szót sem szólt Robra, csak a száját húzta el mérgesen, amikor együtt látott minket. Anyámnak meg kimondottan tetszett a srác, és ezt gyakran mondta is. Oda volt Rob borostyán szemeiért és fekete hajárt, és az egész megjelenésért. Becsülte benne, hogy ilyen fiatalon képes eltartani magát és gondoskodni a jövöjéért, ha már egyszer a szülei nem tudják támogatni.

Ezzel szemben Taylor gyülölte, szívből, és ezt minden adandó alkalommal az orra alá dörgölte. Ott tett nekünk és főleg neki keresztbe ahol csak tudott, míg végül Rob nem bírta tovább és dobott engem. Sokat vitatkoztunk és a téma mindig egy személy körül robbant ki, ez pedig a bátyám volt. Én persze tudtam, hogy nagy szemét, de azért védtem, mégiscsak a bátyámról szólt, de emiatt Rob úgy érezte, hogy kettőjük közül én inkább Tayt választom és egy nap megmondta, hogy vége. Ennek már három hónapja, de én még mindig sokat gondolok rá és Taylor még mindig ideges ha meghallja a nevét.

- De hát az! Egy szemét, drogos, bunkó!

- Rob nem drogos! Soha nem drogozott! - szóltam rá emeltebb hangon, nagyon dühös lettem hirtelen.

- Azt te csak hiszed! Alig voltatok együtt, honnét tudhatnád, hogy mit csinált mikor nem voltál ott vele!

- Azért nem voltunk sokat együtt, mert délelőtt iskolába voltunk, délután ő meg dolgozott. És egyébként se jött ide szivesen, mivel tudta, hogy viszonyultok hozzá! - kiáltottam indulatosan, majd a székemet hátrarugva felálltam és kávém maradékát a mosogatóba öntettem, majd gyorsan elmostam a bögrét, csak, hogy csináljak valamit magammal.

- Persze, hogy nem láttuk szivesen. Egy ilyen kis csorit, aki csak a pénzed miatt hajtott rád! - állt fel ő is és szorosan mögöm állt. - Wilis egy tahó volt, de egész jó képű tahó, és ezt ő is tudta! Az ujja köré csavart, te pedig csünktél rajta! - kiabálta egyre hangosabban, de én szándéksan nem figyeltem oda rá, egészen addig amig ki nem kapta a bögrét a kezemből. - Vagy azt hiszed, hogy más különben érdekelted volna, azt hiszed, hogy egy ilyen srác érdeklődhet egyébként utánad - sziszegte, majd teljes erejéből a mosogatóba vágta a porcelán tárgyat ami hatalmasat csattanva darabokra tört.

Néztem a darabokat, míg a torkomban éreztem, hogy egy gomboc növekedik és a szememből pedig folynak a könnyek. Fájtak Taylor szavai, szörnyen fájtak. Tudtam, hogy nem vagyok egy világszépség és hogy még népszerű sem vagyok, de ezt így a képembe még soha nem vágták és, hogy mind ezt a saját bátyám tette még fájdalmasabbá tette az egészet.

- Te szemét - suttogtam, valószinüleg nem is hallotta, majd gyorsan letöröltem kézfejemmel a könnyeimet és Tayt félrelökve az utból kiszaladtam a konyhából, az ajtóban azonban újabb akadályba ütköztem anya szeméylében.

Ott állt pongyolában és kocos hajjal, biztos felébred a vitánkra és lejött megnézni mi van itt. Nem tudom mióta állhatott ott, de amint a szemébe néztem rájött, hogy már jó ideje. Jól láttam, hogy sajnál engem, de ettől csak még jobban fájt az egész. Gyorsan kikerültem anyát és sírva felszaladtam a szobámba, majd magamra zártam az ajtót.

*************************************

Csak órákkal később keveredtem elő a szobámból, de csak azért mert már szörnyen éhes voltam. Persze anya többször megprobált bejönni hozzám, de én nem engedtem be, apát sem. Biztos nagyon aggódhattak értem, mert még Simont is az ajtóhoz ráncigálták, hogy hasson rám, ami általában sikerülni is szokott, de most annyira mérges és csalódott voltam, hogy még ahhoz sem volt erőm, hogy az ágyamból kikeljek.

Ahogy lefelé haladtam a lécspőn párszor a számtalan ablaknak és tükrönek köszönhetően szembesültem szörnyű kinézetemmel. Az arcom feldagadt a szemeim pedig vörösek voltak a sor sírástól. Ha valamihez értek akkor az a saját külsön totális leamortizálása.

Nem akartam senkivel se találkozni, főleg nem egy bizonyos személlyel, ezért nagyon óvatosan haladtam, de persze alig osontam el a nappi előtt, már hallottam is anyám sipolos hangját a hátam mögül.

- Amanda! - lépett ki a szobából. Hangja tele volt aggódalommal, de valahogy nem fülött a fogam a sajnálatukhoz. - Minden rendben van, drágám? - kérdezte bizonytalanul és hallottam, ahogy közelebb lépett hozzám, de én nem fordultam felé.

- Hát persze.

- Tudom, hogy miről hüm...beszélgettetek a bátyáddal, de nem szabad haragudnod rá, csillagom. Ő csak félt téged, mert úgy érzi még fiatal vagy ahhoz, hogy kapcsolatot alakíts ki fiúkkal, ő még mindig a kishúgát látja benned - probált gyöszködni, még a vállamat is megérintette, de éppen az ellenkezőjét váltott ki bennem, mint amit szeretett volna.

Dühösen leráztam magamról a kezét és szembe fordultam vele. Láttam rajta, hogy meglepödött ettől a dúrva és hirtelen mozdulattól, de nem szólt rám, csak vizsgálódva figyelte engem. Bennem pedig elpattant valami, mintha cérnát szakítottunk volna el.

- Ez nem így van, és ezt te is tudod! Csak azért mondod ezt, hogy Taylort védd, hisze ő az édesgyermeked, persze, hogy ő a fontosabb a számodra - sziszegete mérgesen és láttam, hogy közbe akar vágni, de nem hagytam neki. - Tay soha nem kezelet engem úgy, mint a testvérét. És ezzel te is tisztában vagy! 14 évesen elment egy bentlakásos suliba és azóta alig pár napja dugja haza az orrát havonta! Utál engem, bárhogy is igyekszem, mindig megtartja a két lépés távolságot! És ebből már szörnyen elegem van, sőt belöletek is elegem van! Torkig vagyok! - kiabáltam eléggé hisztérikus hangon, majd vetettem egy utolsó lesajnáló pillantást anyám könnyes arcára és kirohantam a házból, főlkapva az első kezembe akadó kocsi kulcsaival, ami ismét anyám kocsija volt, de ez engem egy cseppett sem érdekelt már.

*****************************************

Mikor leközelebb felfogtam, hogy mi történik körülöttem már rég elhagytam a várost és egy autópálya teljesen üres parkólojában várakoztam a nagy semmire, miközben megállás nélkül bőgtem. Vagdostam, csapkolodtam, szétdobáltam mindent ami a kezem ügyébe került, öklömet összeszorítva vertem a kormánykereket és utáltam mindenkit, de főleg Taylort és anyát!

De hamar lenyugodtam, vagyis én így éreztem, azt nem tudtam mennyi idő telt el, de a gyomrom emlékeztett rá, hogy még mindig nagyon éhes vagyok. Haza azonban a világ kincséért se mentem volna. Előkotortam zsebemből a mobilomat és tácsáztam Piero Pizzéráit, de még mielőtt megnyomhattam volna a zöld gombot, furcsa érzésem támadt.

Hirtelen kitöröltem, majd egy teljesen új számot tárcsásztam. Amit már hetekkel ezelőtt kitöröltem a készülékből, mégis tudtam fejből. Annyira csalodott voltam, hogy azt sem tudtam mit csinálok. A vonal kicsöngött egyszer, kétszer, háromszor. Már éppen le akartam rakni és hálát adni a sorsnak, hogy nem hagyta, hogy ekkora hülyeséget csináljak.

- Hello, Amanda? - szólalt meg a vonal másik végén egy mély hang, amitől a gyomrom görcsbe rándult.

Tudta, hogy én hívom. Ennek pedig két oka van, vagy nem törölte ki valamilyen oknál fogva a számomat a készülékből, vagy ő is tudja fejből még mindig a számom és felismerte.

- Igen, én vagyok - szólalt meg kicsit később és bár nem akartam a hangon remegett.

- Valami baj van? Olyan furcsa a hangod - Nem tehettem róla, de újra sírni kezdtem, bár az okát nem tudom.

- Rob, olyan szörnyen érzem magam. Tudom, hogy biztos még mindig haragszol rám, de nem tudtam mást akinek szólhatnék, Mark biztos hívná a szüleimet - kezdtem magyarázkodni bögve.

- Semmi baj, nyugodj meg. Hol vagy most?

- Egy parkolóban - adtam meg az értelmes választ, de azért elkezdtem nézelődni. - Már a városon kivül, valahol az autópályán, van itt egy nagy piros tábla amin az van Csipi- Csupi falatozó öt perc...

- Az tudom hol van. Maradj ott, oda megyek érted - válaszolta.

- Oké. És Rob?

- Igen?

- Köszönöm.

**************************************************

Negyed órával később befutott a teljesen üres parkolóba egy vörös fekete színű áprilia motor, rajta pedig a fekete bőrkabátos Boby ült. Addigra már megnyugodtam és meg is mosakodtam egy fél üveg ásványvizzel amit a kocsiban találtam. A motorháztetőnek támaszkodva vártam már egy jó ideje, s bár nem tudom, hogy miért, de hatalmas mosoly terült el az arcomon. Ami elég bizar látványt nyújthatott feldagadt arcomon és kocos hajam mellett.

Rob egész közel hozzám leállította a motort, majd levette a bukóját és rám nézett. Még mindig szörnyen helyes volt. A haja kicsit megnőtt mióta nem láttam, de ugyan olyan kocosan és sötéten keretezte szép és markáns arcát, mint régen. Borostyán szemei pedig most is, mint mindig a vesémbe láttak.

- Szia - nyögtem ki zavartam.

Ő leszált a motorrolt, kitámasztotta, majd lassan, megkerülte és mellém sétált. Ő is neki támaszkodott az autónak és figyelte az autópályán elhaladó autókat. Kezeit keresztbe fonta és kicsi terpeszben megállt. Éreztem rajta az olaj és gázolaj jellegzets szagát. Biztos a műhelyben melozott és onnét jött el, mikor felhívtam.

- Mi történt? - tért rá egyből a lényegre és rám nézett, mire én zavartan, mint egy hülye liba elkaptam a tekintetemet és a betont kezdtem el figyelni. - Sírtál - nem kérdés volt, kijelentés. - Tay, a tahó készített ki - ez sem kérdés volt.

- Miből gondolod?

- Ha apáddal vesztél volna össze, most anyád vállán sírdogálnál, aki persze téged pártolt volna, anyáddal még szerintem soha nem vesztél össze. Ha meg Markkal, akkor a szobádban törtnél és zuznál és vagy szász káromkodó sms-t hagynál szerencsétlen srác mobilján - sorolta teljes nyugalommal.

A francaba vele, hogy ennyire ismer engem. Akaratlanul elpírultam és szégyenlősen elmosolyodtam, de azért szörnyen jól esett, hogy ennyira figyelt rám akkor, amikor még együtt voltunk, máskülönben nem tudtott volna ezekeről a hülyeségeimről.

- Mit mondott az a szemét? - kérdezte. Rob pontosan annyira utálja Taylort, mint Tay őt, a különbség csak annyi, hogy neki van is rá oka. Mivel a bátyám amióta csak ismeri azon volt, hogy kikészítse és megalázza őt. - Mi történt, Mandy? - lépett egy hatalmas lépéssel elém, sokkal magasabb volt nálam így a fejemet teljesen hátra kellett döntenem, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Reggel csúnyán összevesztünk... rajtad. Tay teljesen megbolondult és.... - nem tudtam, hogy folytassam, valahogy az egész olyan bután hangzott. - Te tényleg csak a pénzem miatt voltál velem? - olyan gyorsan kicsúszott a számon, hogy még felfogni sem volt időm. Én hülye, hogy miért nem tudok lakatot tenni arra a hatalmas számra.

Robon is láttam, hogy meg van lepődve. Még a szájai is elnyílt egy kicsit, a szemei pedig majdnem akkorák lettek, mint az öklöm. Aztán hamar összeszedte magát, de utána olyan mérgesen nézett rá, hogy komolyan megijedtem. Már azon voltam, hogy visszakozok és bocsánatot kérek, amikor hirtelen előre hajolt és minden magyarázat nélkül megcsókolt.

Két érdes kezével szorosan tartotta az arcomat, száját az enyémre szorította. Most rajtam volt a sor, hogy megdöbbenjek, sokáig csak álltam ott leengedett karokkal és tágra nyílt szemekkel, miközben ez az állati jó pasi csókolt engem. Mikor erre rájöttem, azonnal lehunytam a szemem és visszacsókoltak, közelebb húzodtam hozzá és szorosan átkaroltam a derekát.

Három hónapja nem érezte ilyen közel magamhoz senkit, sőt soha senkit nem érezte ilyen közel magamhoz, mint Robot. Mesterien csókolt, olyan gyengéd volt, mint még soha azelőtt. Olyan volt, mint egy tökéletes első csók, ismerkedős és kicsit bizonytalan. Azt hiszem megremegtem amikor elmélyítette a csókot és nyelvein talákoztak.

Forró lehelletét éreztem az arcán, amikor kifújta a levegőt, majd hirtelen beszivta. Még mindig ezt csinálja, amikor csókolozik. A felismerés ismét borzongást váltott ki belőlem. Annyira jó volt így a karjaiba lenni. Nem tudom miért, de egy könnycsepp csordult ki a szememből.

Hamarosan elfogyott a lendület vagy nem tudom mi történt, de ajkaink mozgása lassult, majd teljesen megállt, Rob még adott pár apró puszit a számra, majd mind két szemeimre, amik továbbra is csukva voltak.

- Amanda - szólt rám eréjesen, amitól egyből kinyítottam a szememet. Nagyon ritkán hívott a teljes nevemen, és az ő szájából elég veszélyesen is hangzott. - Engem soha nem érdekelt a pénzed, tojok magasról az egész családodra. Amikor megismerkedtünk nem tudtam, hogy gazdag csaj vagy, egy lány voltál a tömegben, aki megfogott engem, és szép lassan megkedveltelek, ahogy egyre jobban megismertelek. S azt hittem, te is megismertél annyira, hogy tud nem az a fajta vagyok aki azért van egy nővel, mert pénzes buksza - láttam rajta, hogy csalódotott, és hát joggal érezhette annak magát.

- Igen, igazad van. Sajnálom, csak tudod - nem tudtam a szemébe nézni lehajtottam a fejemet. - annyira kiborultam, hogy igazából azt sem tudtam mit beszélek.

- Tudom - húzott közele magához, én pedig a mellkasára fektettem a fejemet. - Tudom, de többé nem szeretnék ilyen butaságot hallani tőled.

A szívem hirtelen kihagyott egy dobbanást. Rob a jővőben még látni, találkozni akar velem, és nem szeretné, ha többé megbántanám? Karjaimmal olyan erősen szorítottam magamhoz, amennyira csak tudtam, arcomat a vállába furtam. Ő is észrevehette mennyire kapaszkodok belé, mert ő is erősebben karolt át és egy apró csókot nyomot a fejem búbjára.