Halifox. Nem olyan apró város, fent éjszakon, Kanada peremén, az Atlanti óceánnál. Hideg, nyirkos városka, ahol a nap ritkán süt ki. Az eget hatalmas eső felhők vagy sűrű köd takarta el mindig. Ezért is választotta lakhelynek ezt a város a Cullen család. Forks többé nem volt biztonságos számukra, túl sok idő telt el, ha tovább maradtak volna az embereknek feltűnt volt, hogy egyetlen napot sem öregedtek, mióta oda költöztek.

 Nehéz volt a költözés és még nehezebb az elválás, de főleg Bellának és Nessienek. Ők a másik családjukat, az emberi felüket hagyták végleg maguk mögött. Charlie persze megértette, hogy menniük kell, de tudta, hogy mostantól a lánya és az unokája nem lesz szervesen része az életének, ahogy ő sem az övéknek.

 Halifox nem volt túl nagyváros, a belváros már modern, nagy épületekből állt, de a peremterültek megőrizték a kisvárosi hangulatot. Nagy téglaházak, zöld fű és az erdő ami folyton harcolt az emberrel a területért.

 Itt telepedett le a Cullen család, egy nagy és tágas házban pár kilométerre a kertvárostól. Elég messze ahhoz, hogy maguk lehessenek és elég közel ahhoz, hogy részt vehessenk a város életében.

 A család fejét, Carlisle Cullent, a Halifoxi Központi kórház tárt karokkal fogadta, nem volt mindennapi, hogy egy ilyen tehetséges és híres orvos éppen egy ilyen kicsi és középszerű várost választana lakhelyének.

 Esme pedig, hogy megkönnyítse a váltást állást vállalt a helyi gimnáziumban, ahol leányanyáknak és dolgozó nőknek tartott órákat az esti iskolában. Imádta már akkor az ötletet amikor a férje előállt vele. Kevés olyan város volt ahol ő is aktív tagja tudott lenni a közösségnek.

 Hamarosan az egész város a Cullen családról beszélt. A fiatal és helyes orvos, valamint a gyönyörű feleség, akik hét árvát fogadtak be. Hét kamasz, akik ki tudja milyen családból származtak. Önzetlennek és nagylelkűnek tartották őket és már akkor a rajongás tárgyává váltak amikor még senki nem látta őket.

 Közeledett az ősz, és ezzel az iskolakezdés is. Olyan sok helyen, olyan sokszor kezdték meg a gimnáziumot, de ez most teljesen más volt az egész családnak. Nessy Edward és Bella kislány most először fog iskolába járni. Még csak 10 éves volt az emberi kora, de testi és szellemi fejlődésben már egy 17 éves szintjén állt.

 Edward és Bella féltették gyermekük, tudták, hogy nem lehetnek mindig mellette, de vigyázni akartak rá, hiszen olyan kicsi volt még. Persze hivatalosan Nessy Carlisle húga volt akit örökbefogadott a szülök halál után.

-         Holnap, iskola – suttogta Bella. Az Edwarddal közös szobájukban pihenték, éberen figyelték a hatalmas teliholdat, ami minden ezüstös ragyogással vont be. Finoman egymásnak dőlve kémlelték az eget és a csillagokat, ahogy majd minden este.

-         Ideges vagy? – kérdezte Edward, míg egy apró csókot nyomott felesége hajára. – Neked is ez lesz az első iskolád vámpírként.

-         Csak Nessie miatt aggódom.

-         Ne félj, ott leszünk mellette. Egyel alattunk fog járni, nem lesz semmi baj.

-         Tudom, nem is az a baj. Csak hát idáig csak minket ismert, meg persze a családomat. Megszokta, hogy mindenki elfogadja és szeretik. Nem tudom, hogy megbirkózni vele, ha az osztálytársai távolságtartóak és közömbösek lesznek irányába.

-         Az elején, még rajongás tárgya lesz, hiszen gyönyörű, még a vámpírok között is annak számít.

-         Nem vagy kicsit elfogult, apa? – szólt közbe egy halk vékonyka hang.

 Reneesme állt az ajtóban. Hosszú barna haja leért egészen a derekáig, szemei ragyogtak a sötétben akár a borostyán. Karcsú termete és szép arca mellett olyan báj és kedvesség áradt belőle, ami egy ember számára felfoghatatlan lett volna.

-         Nessie – állt fel lassan Bella és lánya elé ment. – Már vissza is értetek a vadászatból? – simogatta meg a nála kicsit alacsonyabb lánya arcát.

-         Igen, nagyapa nem akart túl messzire menni. Azt mondta pihennem is kell.

-         Így van! Holnap nehéz napunk lesz  vagyis inkább már ma – értett egyet Edward.

 Másnap a Halifox-i Gimnázium minden diákja összegyűlt az első tanítási napra. Kisebb csoportokba rendeződve ácsorogtak. Voltak, akik a parkolókban és voltak, akik a folyósokon vagy a termekben. De szinte mindenhol a Cullenekről beszéltek.

 A rejtélyes új diákok, akik Dr. Cullen adoptált gyerekei. Azok akik találkoztak vele a kórházban voltak a jól értesültek, mivel a család többi tagját még senki nem látta. A hideg és ködös idő ellenére azért is voltak olyan sokan a parkban és a parkolóban, hogy elsőként pillanthassák meg őket.

 Alig tíz perccel az első óra kezdetét jelző csengő előtt két autó gurult be a diákok parkolójába. Egy Volvo Turbo és egy BMW M3. Mindegyik ezüstös színű, sportkocsi volt, olyan szépek és olyan drágák amikkel idáig a diákok nem nagyon találkozhattak. Az ablakok sötétített üvegből készültek, így nem láthattak be, mégis tudták kik ülnek a volán mögött.

 A két kocsi két szomszédos parkolóhelyre állt meg, majd a motorok elcsendesedése utána a két kocsi ajtaja kinyílt és hét csodalény szállt ki belőlük. Vagyis a diákok számára azok voltak.

 A szőke Roselia és a nagydarab Emmett a kocsi megkerülve egymásba karolva azonnal elindulta a főépület felé. Mindenkinek azonnal a tudtára adták, ők bizony egy szerelmespár. A mögöttük haladó Alicia és Jasper csendesen lépkedtek egymás mellett. Szerényen, az őket figyelő tömeg pillantásait kerülve.

 Edward, Bella és Nessie azonban nem követték őket. Ők a Volvo takarásában álltak egy ideig még. Edward és Bella között a kicsit megszeppent lányuk állt, aki soha életében nem látott még ennyi ember egy rakáson.

-         Nyugalom, tudod, ha baj van, mi azonnal ott leszünk, hogy segítsünk – suttogta Edward, hogy csak ők halják.

-         Rendben, Edward – motyogta, de közben az embereket figyelte.

-         Annyira furcsa ezt a te szádból hallani – mérgelődött Edward, aki bár nem vallotta be, de attól még fájt neki, hogy ha csak papíron is de elszakítják gyermekétől.

-         Nekem még annál is furcsább kimondani – mosolyodott el Nessie.

-         Ideje indulnunk, nem jó pont, ha már az első nap elkésünk – szólalt meg Bella, mikor meghallotta a csengőt.

Nessiet a szülei egészen az osztályteremig elkísérték és csak utána váltak el tőle. De hogy kinek volt nehezebb az elválás azt nem lehetett tudni. Bent az osztályban már minden diák elfoglalta a helyét, hirtelen egy üres helyet sem talált magának.

 Az osztályfőnök, aki egy fiatal barna hajú férfi volt egy pillanatra teljesen ledöbbent mikor meglátta a lányt. De ezzel nem volt egyedül, mert az osztály egy másik jelentősebb része is hasonlóképpen reagált.

-         Jó napot, segíthetek? – lépett oda a zavartan ácsorgó lányhoz. Önkéntelenül megigazgatta a ruháját és legbarátságosabb mosolyával üdvözölte.

-         Nos… én vagyok az új diák.

-         Igazán? – jött teljesen zavarba a tanár. – Öhm… hát akkor isten hozta. A nevem Boby Brown. Már nagyon vártuk Reneesme Cullen.

-         Csak Nessie, a teljes nevem nem használom.

-         Akkor Nessie. Kérem, fáradjon a helyére. Úgy látom a leghátsó sorban, van még egy üres hely Jamie Fonda mellett.

-         Rendben – indult meg a sorok között olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tehette, bár legszívesebben egyenesen a helyére szaladt volna.

Jamie Fonda arca idióta mosolyt vett fel, gyorsan elpakolta cuccait, hogy a lány le tudjon ülni mellette, még a székét is előzékenyen kihúzta előtte, amitől Nessie csak jól zavarba jött.

-         Szia! Jamie Fonda vagyok – nyújtott kezet a lánynak.

-         Nessy Cullen – fogadta el a kezet.

-         Fázol?

-         Nem. Miért?

-         Hát a kezed elég hideg – mosolygott rá kedvesen a fiú, látszott rajta, hogy annyira elbűvölte a lány, hogy egyáltalán nem találta furcsának hideg bőrét.

-         Hát.. tudod az én kezem mindig elég hideg. Családi vonás.